Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
biztosította. „Nekünk otthon mindig volt két-három tehenünk, meg volt bikaborjú, meg persze ló is. Legalább kettő mindig volt. Amikor csikók is voltak, volt, hogy volt három, négy is. Általában azonban két lovunk volt. Kora gyerekkorunktól befogtak minket a munkába, lovat hajtottunk. Amikor kimaradtam az iskolából, tizennégy éves voltam. Tudja, hogy volt az akkor! Ahhoz, hogy a tizenegy gyerek megszülessen, húsz-huszonöt éven át születtek a gyerekek. Nővérem 1906-ban született, bátyáim 1910-ben meg 1918-ban, én meg 1927-ben. Utánam még született a húgom. A tizenegy gyerekből öten maradtunk meg. így hát az első testvérem meg köztem húsz év különbség volt."53 Alsó- és Felsőszeli szomszédsági hálózata, a szomszéd falvakkal - Királyrévvel, Pereddel, Deákival, illetve Taksonnyal, Tallóssal, Vezekénnyel - való kapcsolattartás szintén természetes része volt a két település mindennapi történéseinek. Egyik adatközlőnk a következőképpen emlékezett az alsószeliek szomszédsági kapcsolataira: „Legtöbbet Fölsőszelibe jártunk át, mert ott voltak evangélikusok. Rokonaink éltek Taksonyon, oda is eljártunk, de Peredre, Deákiba nagyon ritkán. Deákiba, Séllére (Vágsellyére) néha a vásárra elmentünk. Galántára, Szeredre igen ritkán jártak Széliből, Királyrévbe a másik szomszéd faluba viszont sűrűn mentünk, de például fáért még Megyerre is eljutottunk. Zsigárdon, ahol téglagyár volt, oda lovas kocsival jártunk. ”54 S persze az alsószeli gazdák heti rendszerességgel megfordultak a falutól tíz kilométerre található Alsóhatárban is, ahol a szeli termőföldek és a legelők egy része volt. Nyári dologidőben a szeli gazdák családtagjaikkal együtt éjfél után indultak szekéren Királyréven át az alsóhatári földekre, hogy a hajnal már ott érje őket. A hajnali szekerezés és az éjjeli visszaút idillikus, pajkos, keserű emlékképeiben, történeteiben a paraszti önkizsákmányolás valósága is megjelenik. A második világháború utáni évek változásai közül elsőként a politikai és gazdasági változások voltak meghatározóak. „Széliben nem sok változás volt, a körtvélyesi földeket már szétosztották. A kommunisták közül a Víghék, Pukkaiék, Takács Zsigáék lettek a hangadók, de mindenki örült a földnek. Arra emlékszem, hogy a nyár végén már volt közös cséplés, én is ki lettem rendelve a közös cséplésre. Az embereket békében hagyták. Aztán persze a csehek elvitték a háborús bűnösöket. Persze Széliben kevés nyilas volt. Vitték őket dolgozni a partizánok.”55 Deportálás, reszlovakizáció, kitelepítés Az alsó- és felsőszeli adatközlők számára, még a Magyarországra kitelepített széliek számára is a csehországi munkaszolgálat jelentette a legsúlyosabb traumát. „Érdekes volt, ahogy Csehországba vitték az embereket. Az volt az érdekes, ahogyan kiválasztották őket, mert nem a gazdagokat vitték, mert ők lettek a háborús bűnösök. Inkább a szegényeket vitték. Amikor Nádszegről vitték őket Csehországba, olyan hóvihar volt 1946 telén, hogy valaki állítólag meg is halt. A szélieket meg kirendelték az utakat tisztítani, mert nem tudták a nádszegieket autóval szállítani. Nekem a rokonomat Taksonyról elvitték, s én a nagybátyámmal, aki tudott egy kicsit szlovákul, elmentünk hozzájuk. Ők csak egy tyúkot, malacot vihettek magukkal, de a házban mindent ott kellett hagyni. Amikor Szeli sorra került, akkor valami történt. A falu már be volt kerítve. Mink ezt pontosan láttuk, mert mitőlünk 53 V. Zs. (1927) Tótkomlós. 54 Szarka 2003: 28. 55 Készéli Árpád (1927). Vö. Pukkai 2007: 154-157. 114
