Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

nek ladikkal, inkább a véghorog jelentősen leegyszerűsített, más vizek mentéről is orvhalászkészségként bemutatott változata (PL: Ecsedi 1934, 168; Szilágyi 1995, 236) látszik a gyakoribbnak, amit viszont a Holt-Tiszán is használhattak. Egyik informátorom - halellenőrként - a felkutatásának/megtalálásának módszerét is kidolgozta magának: „végig kell menni a parton és egy botot húzni, oszt' mingyán beleakad”. Eszerint: a parton vagy karóhoz, vagy élő fához-bokorhoz kikötött zsinórra rövid előkéken néhány felcsalizott horgot kötnek, s zsinór végén lévő téglanehezék segítségével bedobják a vízbe, lehetőleg olyan távolságba, amilyet a zsinór enged. (Abban azonban bizonytalan vagyok, hogy ezt ugyanúgy bedobós horognak nevezték-e, mint más vidékeken, ezt az eszköznevet hallva ugyanis az orsóval felszerelt sporthorgászkészséggel szokásos „dobásra” asszociáltak beszélgetőtársaim.)

A kuttyogató (szinonim nevén puttyogató) a víz ütemes ütögetésére szolgáló, kerek és homorú talpú nyeles fácska segítségével történő horgos harcsafogás, ahogy a Tisza mentén másfelé is, inkább újabban terjedő sporthorgászmódszernek látszik (Sztripszky 1904, 240; Ecsedi 1934, 171; Dankó 1972, 483; Holly (szerk.) 1977, 78-79; Székely 1980, 75. skk.; Szilágyi 1995, 222-228), nem bizonyos, hogy itt helyben lettek volna a hagyományos halászatban gyökerező előzményei.33 A kuttyogatós harcsafogást, a kivételesen nagy méretű zsákmányt felidéző élményelbeszélések mellett az „én nem használom, láttam már, vét a kezembe is, de nekem nincs" és „az öregek nem ismerték ezt a halászmódszert, én is ellestem a magyarországiaktól” megjegyzések mintha a jelenkori terjedést bizonyítanák. Hallottam viszont a módszer alkalmazásának olyan részleteiről, melyek kevésbé tartoznak hozzá a magyarországi sporthorgászok ismeretanyagához. Mivel a harcsa (s más rablóhal, a süllő és csuka is) elkapja a vízen úszkáló kacsát, vadkacsát, „mert piros a lába, úszik a vízen és rácsap, mert a csuka nagyon haragszik a pirosra, meg a harcsa is ", a kuttyogatásnál ezért alkalmaznak a horogzsinóron piros színt: „tesznek egy kis piros szalagot a horog eleibe, akkora kis szalagot csak. ” A csalétek is halászhagyományt sejtet: „van rajta lúféreg,34 nagy horog, és úgy rátekerve a zsinór a fára [...] az a legjobb, a lúféreg, meg a pióka [pióca] is. ” Ugyanígy a kuttyogatóval való hangadásnak és a harcsa rablásának összefüggését értelmező nagytárkányi magyarázatokban (melyek a halász/horgász szakirodalom szerint is igen sokfélék, s keveredik bennük a megfigyelés a fantasztikumba hajló kombinációval) szintén benne van valamennyi - a közkeletűekhez képest35 - a helyileg speciálisból: „A harcsa úgy vadászik, mikor rabol, hogy feljön a víz tetejire, a farkával üt. És ez a hang azt adja ki, mikor a harcsa a farkával úti le a kishalat. A harcsa már tud33 D. Varga László értesülése szerint egy 1938-ban a Latorcán bérlő ismertette meg az itteniekkel a kuttyogatót. (D. Varga 2004, 62-63).

34 A horgász-szakíró Székely Ádám szerint a Felső-Tiszán szinte kizárólagos a halászok körében a lótetű-csali használata: „sohasem láttam, hogy a halászok más csalit használtak volna" (Székely 1980, 89) - A lőtetű (Gryllotalpa gryllotalpa) lóféreg neve - az ÚMTSz 3: 884. szerint - a Felső-Tíszántúlon volt leginkább jellemző.

35 Vő.: Székely 1980, 75-76; Szilágyi 1995, 226.

374