Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

pibe essen. Vót úgy, hogy leraktam húszat.” A damil, a fonott zsinór, az acélelőke, az élő kishal (legjobb a piros szárnyú keszeg) megölését elkerülendő, a horogra akasztáshoz használt tű viszont - egy másik középkorú informátoromnál - a sporthorgászkultúra részének látszik.

Ferdén a partba szúrt karóról a vízbe lógatott és élő hallal csalizott egyes horog, melyet végig a Tisza (és a Duna) mentén csapóhorog néven ismernek, s a horoggal dolgozó kishalászok egyik legjellegzetesebb harcsafogó készsége volt (Pl. Herman 1887, 361-366; Ecsedi 1934,-168; Szilágyi 1995, 216-220), nem tartozott a nagytárkányiak „fontosnak" tekintett, gyakran alkalmazott horogféléi közé: bár ismerték, inkább a fiatalabbak, akik gyakrabban horgásznak az Élő-Tiszán, s ott figyelgették a magyar oldalon halászokat. A csapóhorognak Tárkányban hallott részletes ismertetése, mely 3 méteres veresgyűrű botra rátekert százas damilt emleget, mindenesetre halászinnovációról: a hagyományos forma jelenkori továbbfejlesztéséről látszik árulkodni. Ahogy a partba kiszúrt, balinra számító, és jelző szerepű csengővel felszerelt, szintén a magyar oldalon dolgozó halászoktól ellesett egyes horog - a csapóhorog változata - szintén hagyományos elemeket (a parti horog elvét, az élőhallal csalizást, a csengőt) felhasználó halászinnovációnak látszik: a néprajzi irodalomból nem ismerem nyilvánvaló párhuzamát. Sporthorgász adatközlőm egyébként úgy beszélt róla, hogy az ellesett halászmódszerre is, ennek az általa alkalmazott sporthorgász-hasznosíthatóságára is utalt: „Szoktuk használni az Új-Tiszán balinra, és szoktunk rárakni valamikor egy kis csengó't, hogy halljuk meg. A magyar ó’dalon szoktam megfigyelni, hogy azok használják inkább, minálunk nem nagyon. Szoktam használni úgy is, hogy nem teszek rá semmi csengőt: ott ülök mellette. Egy bottal, van úgy, hogy ólom nélkül, kishalat, balinra, úgy dobom be, hogy a víz tetejin mozogjon. Élve teszem rá a kis ficfakeszeget, frisset teszek rá, az egyes horogra, kisemelővel fogom, méterszer méteressel, ott helyben, ahol halászok, nem máshonnét. A legtisztább az, hogyha ott fogom, ahol én arra a rablóhalra halászok - így tanultam, így tudom, meg mondták is. ”

Még kevésbé tartozott a gyakran elvetett készségek közé a hosszú zsinórra 40-50 centis előkéken felkötött 30-40 horog alkotta véghorog, melynek főzsinórját a partba kiszúrt karóhoz kötve ladikról szokták ereszteni és a végén egy fél téglával súlyozzák. Bár a részletekre is ügyelve, annyira érzékletesen ismertették a legtapasztaltabb nagytárkányi horgászok, hogy a legcsekélyebb kétely nélkül összevethetőek adataik mindazzal, amit a véghorog s ennek leggyakoribb változata, a fenékhorog tiszai használatáról tudunk,32 azt is hozzátették, hogy jellegzetesen élő-tiszai és (természetesen) orvhalász módszer a vele való halfogás - a sporthorgászok a lebukást és az egyesületből való kizárást kockáztatnák. Mivel az orvhalászok (ha egyébként nem sporthorgászok) ritkán rendelkez-32 PL: Herman 1887, 369-374; Ecsedi 1934, 171-177; Szilágyi 1995, 229-243. - D. Varga László a Latorca halászatát bemutatva „átkötős horgászatnak” nevezi a fenékhorognak a körülményekhez alkalmazott egyszerűbb változatát, s úgy értesült a halászoktól, hogy az 1930-as években itt dolgozó szegedi halászok ismertették meg velük a fenekes horgot (D. Varga 2004, 63-65).

373