Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
ven: szák -, önálló halfogó alkalmatosságként alig volt rafináltabb-kimódoltabb az egyszerű vesszőkasnál. Maga az eszköz: kör alakúra meghajlított, mintegy 40-50 cm átmérőjű vesszőkeretre (az utóbbi időben, mert ez a megoldás egyszerűbb és tartósabb, erős drótkeretre) szerelt, körülbelül 70 cm mély csúcsos hálózsák, a kerethez csatlakoztatott 60 cm-es fogóval. Ezzel pedig a legkülönbözőbb alkalmakkor lehetett meríteni a vízből a meglátott vagy a tudatosan láthatóvá tett halat. Elsősorban a tél volt az ilyen halfogás évadja, amikor a halak a kivágott lékhez gyűlnek, különösen ha világítással is ösztökélik az odagyülekezésüket. Nincs más dolga a halásznak, mint alámeríteni a halnak. Még eredményesebb a módszer tél végén, amikor Jön az olvadás, akkor a víz betakarja, meg a hó rárottyan, és akkor fúl a hal. Ha kemíny az időjárás, a levegőt kívülről kapja a jégén, a jég a szílin hagy nyílást maga után... Na most akkor úgy tettünk, hogy kivágtuk a veket dílután, vagy dílbe, és akkor este úgy 10 óra fele hónuk alá vettük a mereggyűt az öcsémmel: menjünk a vekeket megnézni. [...] És lassan az ember odament, alámerítette - egy pillanatba’ kiszedett egy tekenővel! Csak úgy pipált... Vöt olyan nap... Mert nappal is: vót egy hidalja, oszt beírt oda egy nagy kanális, s ott egy kicsikét a víz nem fagyott be a híd alatt, emerre be vót fagyva, és olyan csukák, hogy 4, 5 meg 7 kilósak, csak úgy pipáltak, mint a kacsa. Csak alátoltam a mereggyűt, kiemeltem, kézzel kivettem. " A tocsogókban felfedezett vagy a lékre gyülekező halak ilyen módszerű kimeregetése persze korántsem egy-egy nagy tapasztalatú nagytárkányi halász egyéni leleménye: a Bodrogközből, a Felső-Tisza-vidékről, a Tiszántúlról gyakran bemutatták ezt az egyszerű módszert (Pl. Szabó 1918, 123; Gönyey 1925, 93; Gönyey 1926, 20; Ecsedi 1934, 138; Balassa 1975, 36), és a merítőháló mereggyű neve is a keleti magyar nyelvterületen jellemző (Herman 1887, 271, 813; Gönyey 1926, 20; Ecsedi 1934, 185; Dankó 1972, 478). Az emelőhalászat elvének megvalósítására, a háló fölött tartózkodó, éppen elúszó hal vízből való kiemelésére Nagytárkányban is az a különösen kedvelt hálóféle szolgált, amelyik az egész magyar nyelvterületen (és Európa-szerte): kereszt alakban összekötött rugalmas vesszőkáva négy ágvégére szerelt sima hálólap, mely egy vízszintesen elnyújtott nyéllel való fel-le emeléskor a hal súlya és a káva rugalmassága következtében lefelé öblösödő, szinte zsákszerű alakot ölt, így nem engedi, hogy a hal elmeneküljön (L. pl.: Ecsedi 1934, 185-192; Sólymos 1965, 160-172; Szilágyi 1995, 60-74). Ennek a hálószerkezetnek igen sokféle méretbeli, valamint kiegészítő, speciális alkalmazást lehetővé tevő elemekkel ellátott formaváltozata és tucatnyi lokális elterjedtségű neve van, ami lehetővé teszi, hogy a tárkányi jellemzők néprajzi kapcsolatait részletesebben megvizsgáljam. A legkisebb méretű ilyen szerkezetű kisemelő apró szemű hálóból készül, és 120x120 cm, 100x100 cm, 90x90 cm a hálómérete - olyan, amilyet a sporthorgászok számára kizárólag csalihal fogására engedélyeznek Qelenleg éppen 90x90 cm az engedélyezett Szlovákiában). Mert ezt a segédeszközt a horgász361
