Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
gyarapodása Nagytárkányban azonban szembetűnő (1895:106 - 1938:185). Bár néhányan remonda lovakat is neveltek a katonaságnak, a lóállomány növekedése mögött elsősorban a fogatolásban végbement változások tapinthatók: ennek egyik meghajtója a vasútállomásra való fuvarozás volt (Frisnyák 2002, 147-170). A vasúti forgalom a bélyi állomásról zajlott: a fuvarosok oda szállítottak, meg ők hozták el onnan a portékát. Fuvaros gazda kevés volt, inkább csak alkalmi fuvarok voltak. A fogatolás változása alapvetően összefonódik az igavonó állatok fajtaváltásának időrendjével. A domináns igaerő Magyarországon a feudális korban is differenciált volt tájanként, annak ellenére, hogy a szántás nagy munkaereje éppen úgy a nagy testű ökrök alkalmazását preferálta, mint a kontinentális állatkereskedelem (Bodó 1990, 64-65). A 19. század végéig azonban nincs megbízható adatsor, lehetőség az alkalmazott igaerő területi összevetésére. A legkorábbi egységes szempontú forrás, az 1895-ös összeírás vármegyei összesítései azonban elfedik a kistájak differenciált igaerő-használatát. A nagy területű Zemplén vármegye domináns lófogataihoz képest (Bodó 1986, 12; Takács-Udvari 1992, 21), a Bodrogköz településein alapvetően kiegyenlített volt a ló- és a szarvasmarhafogatok aránya, s dominancia a települések túlnyomó többségén nem mutatható ki egyik vagy másik fogatolt igásállat javára. Ha azonban ragaszkodunk a statisztika számadataihoz, akkor a szarvasmarha igázásának egységes tömbjei rajzolódnak ki a szlovákiai Bodrogköz területén, a Latorca és a Bodrog mentén, egy északkelet-délnyugati sávban: a szarvasmarhafogatok többsége mutatható ki a következő településeken: Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Kisgéres (Malý Horeš), Kiskövesd (Malý Kamenec), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogvécs (Več), Szomotor (Somotor), Kisújlak{Nová Vieska), Pálfölde (Pavlovo), Rad (Rad), Bodrogszentmária (Bodrog), Szinyér (Svinice), Véke (Vojka), Boly (Bol) és Zétény (Zatín), ezekhez - szinte szigetként - a Királyhelmechez közeli Kisdobra (Dobrá) társul (Viga 1996, 158). Bár mindig lokális okai, kiváltói és feltételei voltak az igaerő alkalmazásának, bizonyosan kimutatható kapcsolat volt a szarvasmarha fajtaváltása és az igaerő változása között, még akkor is, ha a megjelenő új fajtákkal a tehenek igába fogása is terjed, szemben a nagytestű szürkemarha ökrénekjármolásával. Amíg a 19. század végére Zemplén vármegye településeinek jelentős részén már lezajlott a szarvasmarha fajtaváltása, a Bodrogközben még domináns volt a magyar fajta: 1895-ben 21 636 magyar és 1421 színes, 1911-ben pedig 14 262 magyar és 7281 színes jószág volt. Vagyis a 20. század első évtizedének végén még a bodrogközi szarvasmarha-állomány 79,2%-a a hagyományos szürke magyar állományhoz tartozott (Majláth é. n., 172-187). A fajtaváltás alapvetően összefüggött természetesen a Bodrogköz vízrendezésével, a tájátalakítással, a megváltozó legelők és a takarmánybázis egész kérdéskörével is. A gazdálkodás újfajta természeti feltételei azonban nem eredményeztek gyors és automatikus változást a gazdálkodás, a paraszti üzemszervezet struktúrájában (összegzőén: Viga 2003, 85-91). 320
