Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

Nagytárkányban már 1985-ben 31 lófogatot írnak össze (abból egy darab egyes fogat), az ökörfogatok száma 20, amihez 5 tehénfogat társult. Mindez azért is tanulságos, mert a szarvasmarha-állomány fajtaösszetétele nem tükrözte ezt az átalakulást.33 Az 1930-as évek végére már háromszor annyi ló volt, mint ökör (16. kép). Van, aki szerint a régi, jobb gazdák fogták inkább az ökröt, akiknek több földje volt. A nagy szarvú fehér ökrök a szántásban sokkal erősebbek voltak, de fuvarban lassúak. Mások szerint a csendesebb, nyugodtabb gazdák inkább ökröket tartottak, a temperamentumosabbak meg lovakat. Az ökör dolgozott is, hízott is, ez volt a haszna, mégis egyre többen lóval dolgoztak. Az ökrös gazdák igyekeztek a 2-3 évig fogott jószág mellé fiatalt is venni: mikorra az megszokta a jármot, az öregebbet vitték a vágóra. A két háború közötti időszak végén - ebbe a rövid impériumváltás is belejátszhatott - egyre inkább a szép lovakat szerették hajtani. Úgy tűnik, hogy a bécsi döntés után a lóállományban is lezajlott a fajtaváltás: akkor jöttek be a lipicai meg az angol telivér lovak, a háború vége felé pedig a nóniuszok. Gidrány csak egy-kettő volt Tárkányban. A régi kolonista csehek az 1930- as években nagy stájer lovakat is tartottak, kometbe fogták azokat. Később a szlovák telepesek közül is többen átvették ezeket, s morva vidékről rendelték meg maguknak a lószerszámot. A szlovákok másik része viszont gyors, magas lovakat tartott, s éppen úgy büszke volt rá, mint a magyar gazdák.

A szegényebbek, akiknek csak tehenük volt, azt fogták járomba. Előfordult egyes járom is, de ritka volt: főleg ekekapáláshoz használták (17. kép).

A kolonista szlovákok 4 méteres hosszú szekereket használtak, aratáskor pedig 5 méteres, létrákkal (drábina) felszerelt szekereken (rebrinyák) hordták be a terményt. Erre 20 mázsa is ráment, nem kellett lekötni rajta a rakományt. A magyar gazdák hordáskor ódalrudakat tettek - a birfára akasztott fém gúzsok meg keresztfák segítségével - a szekérre. A rakományt kötéllel vagy nyomórúd segítségével rögzítették.

Az ökörfogatban a baloldali jószágot csálé, a jobboldalit prükk szócskával fordították, ennek megfelelően csálé és prükkös volt az elnevezésük. A lófogatban nyerges és rudas a két oldalt befogott állatok elnevezése. A tárkányiak rövid bľrfás szekereket használtak: ezeket helybeli vagy nagykaposi kerékgyártók készítették, de a helybeli kovácsok vasalták be.

Bilaj (bivaly) az emlékezet szerint csak egy pár volt a faluban: a Fuksz-birtokon a cséplőgépet vontatták.

2. A sertéstartás alapvetően a parasztcsaládok önellátását szolgálta, az állomány növekedése közvetlen következménye a népességszám gyarapodásának is. A magyarokig (1938) a mangalica volt a domináns sertésfajta, a szalonna és a zsír volt a tenyésztés fő célja. Adatközlőink legendákat mesélnek a valószínűtlen méretűre meghízott, göndör szőrű sertésekről.34 A második világhá33 Magyar Statisztikai Közlemények XV.

34 Az bevett és elfogadható, hogy a hatalmasra hízott sertésből csak egyet lehetett egy szekérre feltenni, az azonban már nehezen hihető, hogy „abroncsot” tettek a disznóra, hogy „szét ne csattanjon”, amíg a szekéren levágni viszik.

321