Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
Az emlékezetben elérhető időszakban a tárkányi legelő nagyon szűkös volt, kevés jószágot lehetett rá kihajtani. A gyep területe némiképp csökkent a vízrendezés után,26 de bizonyosak lehetünk benne, hogy a tárkányiak - ha nagyobb volumenű állattartásra rendezkedtek be - a korábbi századokban is rászorultak más, külső legelőkre. Igaz, az 1772. évi úrbéri bevallásban még az szerepel, hogy a marhájuknak elégséges legelőmezejük van, az uraság erdejében a makkolás is szabad (Takács-Udvari 1998, 165). A 20. században a szarvasmarhák tartását is korlátozta a legelő hiánya, s már csak a temetőnél levő disznólegelő biztosította a sertésnyáj legeltetését. Hozzá kell persze tennünk, hogy a faluból hiányzott a nagygazda réteg, a parasztüzemek többségében 2-3 darab jószágot neveltek. írásos források hiányában nem tudtuk egészen rekonstruálni a legelőjog kérdéseit. Legeltetési társulat Nagytárkányban nem működött, az emlékezet szerint az egykori úrbéresség csak a disznólegelő fölött diszponált. A többi legelőn az emlékezet óta a kihajtott jószágért mindenkinek fizetni kellett, nem volt senkinek joga. Az úrbéres legelő csak 14 hektár és 40 ár volt, ezt a konda járta a Hótt-Tisza parton (13. kép) . Ez feloszthatatlan volt, 328 néven volt nyilvántartva: a jogosultak a sertéseiket ingyen legeltethették. Az 1920-as évektől bérelték a római katolikus egyház 50 hektáros legelőjét (papi legelő). Volt a falu határának egy Tisza lapály nevű része: azt 4-5 évig legeltették, aztán pár évig szántották, mikor kimerült, megint legelőnek adták. A Puszta nevű részt a Sennyey gróftól bérelték a tárkányiak, ez most Zemplénagárd (Magyarország) határába esik, hasonlóan a korábban ugyancsak legeltetett Nagykert nevű részhez. A kint háló jószágnak nem volt legelője a tárkányi határon. Az 1920-as években a gazdák közösen vettek egy 40-50 hektáros legelőt Eszeny (Javorovo, Ukrajna) határában: mindenki a tulajdon arányában hajtotta rá a növendék szarvasmarhákat, a hordásig az ökröket, lovakat is. Egy magyar holdat számítottak egy számosállatra. Ez nagy területű legelő volt, több falu is hajtott rá jószágot. A tárkányiak is fogadtak egy-két bojtárt. Nagy karám volt fából, éjszaka abba zárták az állatokat. Mikor az ukrán-szlovák határt 1945-ben meghúzták, akkor az Ung-vidéken, Kaposkelecsény környékén béreltek legelőt a heverő jószágnak. Volt, aki Leieszen váltotta meg ismerős gazda legelőjogát, s hajtotta oda a jószágát. A közös gazdálkodásig azonban többen béreltek legelőt a Latorca mente nagy külterjes legelőin: Zétény (Zatín), Pólyán, Rád térségében nagy kint háló legelők voltak (Viga 1996, 26; Viga 2001, 207-216). Akik napközben fuvarba jártak, éjszakára - fiatal fiúk, legények segítségével - kicsapták legelni a lovakat. A sarjú kaszálása után a réten, gyümölcsszüret után a Tisza-kertben, de másutt is meglegeltették az igáslovakat. A legelőket tavasszal a gazdák megboronálták, a pásztorok kivágták a kihajtott bokrokat, cserjéket. Kitisztították a kutakat is. 1. Legelők, legeltetés és takarmányozás 26 A földhasznosítás változásának kérdéséhez lásd a kötet elején Frisnyák Sándor tanulmányát. 316
