Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
A fejőstehenek a csordán legeltek: időjárástól függően, általában Szent György-naptól november 1-jéig hajtotta ki őket a csordás. Az első kihajtáskor zöld ággal terelte ki a gazdaasszony a tehenet az istállóból: a szokás a magángazdálkodással együtt halt el. A Tisza holtágának nedves, gödrös partja ideális sertéslegelő a víz közelében, azt járta a konda. Volt, hogy a kondás télen-nyáron kihajtott, de a háború után már jellemzőbb volt, hogy a hízóba fogott sertéseket a cséplés után befogták, a kocák meg a malacok az erős fagyig, a hó leesésig kijártak, mert kevés volt a takarmány. A kolónián élőknek nem volt sertéslegelőjük és pásztoruk, ők egész évben ólban tartották a sertéseket. A pásztorokat a községházán fogadták fel. Terményjárandóságuk mellett sorkosztot kaptak. A csordás járandósága több volt a kondásénál. A kondások általában helybeli cigányemberek voltak: Kis András vagy 30 évig volt pásztora a falunak. Járt neki bocskorpénz, de kapott néhány fillért akkor is, ha megbúgott a koca a legelőn. Ünnepkor, főleg karácsonykor a pásztorok köszönteni jártak a házakhoz: pohár bort, pálinkát kaptak, meg az ünnepi asztalról elmaradhatatlan bélest. A falu a csordásnak meg a kondásnak is adott pásztorházat. A csordás a falu tenyészbikáit az ott található ólban nevelte. A közösségnek volt egy néhány hektáros rétje, ahol közösen kaszálták le a bikák téli takarmányát. Az aratás végére a legelők általában leszáradtak, füvük elkopott. Ezért mikor a kalászost levágták, a tarlót nem szántották le azonnal: felverte a gyom, őszig alkalmas volt a legeltetésre. Volt, hogy a tarlóra külön bornyúcsordát szerveztek, pásztort fogadtak hozzá. A juhokkal is járatták a tarlót. Mikor ősszel felszabadult a határ, akkor már szabad volt a legeltetés. A földön maradt növényi részek és a gaz egyaránt segített abban - amíg az időjárás engedte -, hogy spóroljanak a téli takarmánnyal. A közös gazdálkodás előtt minden szegletét kihasználtak legeltetésre meg szénakaszálásra. Nagytárkánynak kevés rétje volt, minden évben hiányzott a széna. Közös rétje nem is volt a falunak, csak a Másik oldal, a Szakács ól meg a Tisza partok területén voltak kaszáló rétek, ahol a magángazdák hagyták meg erre a célra a gyengébb részeket. Volt némi kaszáló a Tisza kertben is. A rétet csak a jószág trágyázta: a második kaszálat (sarjú) után éjszakára ráengedték a lovakat legelni. Főleg fiatal fiúk, legények jártak ki a jószággal éjszakai legelőre. Nyűgbe tették a lovak lábát, hogy ne tudjanak hazamenni. Minden sáncpartot megkaszáltak: még a szövetkezet idején is le voltak kaszálva a töltések. A kanálisok partján termő füves-sásos részeket is levágták, ezek szénafüve inkább a lónak volt alkalmas takarmány. A Tiszaszabályozó Társulattól, később a Vízügytől bérelték a töltés kaszálásának jogát: általában 50-100 méteres darabokat osztottak ki, de ez is kevés volt, mert a java a gátőrök járandósága volt. Elmentek kaszálni a lovaknak a Latorca mellé, a kaposi erdó're is. A széna első füve az anyaszéna, második a sarjú. A kaszálásánál az egyszerre vágott mennyiség neve rend, aminek az összehajtásakor hurka képződik, abból a rudas, végül a kazal. A széna forgatásához az 1930-as évekig használatban maradtak a hasított ágú favillák is. 317
