Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
majd kis időre a forró kemencébe tették, hogy a teteje bebőrözzön. Az edényt ezután vászonkendővel vagy hólyagpapfrral kötötték le. A száraz padláson vagy a kamrában a lekvár több évig is elállt: felhasználás előtt egy-egy adagot kevés cukorral és vízzel kavargatva megtörtek kissé a tűzhelyen. A baracklekvár itt csak az elmúlt másfél-két évtizedben terjedt el, de ma is csak kevesen főzik. Bár Zemplén vármegye 1780. évi katonai leírása Nagytárkányban szilárd falú pálinkaégetó't említ (Csorba 1990, 171), az emlékezet már csak Kistárkányból tud ilyen berendezésről. A Monarchia idején a fináncok még időre adták ki a főzőt a gazdáknak: mindenki megmondta, hogy hány felöntésre, hány napra bérli azt, annak alapján fizette be érte az adót. A hordozható főzőket szekéren vitték ki a Tisza-kertbe is. Nem a mostani minőség volt, de azt fogyasztották. A pálinkafőzésnek azonban inkább csak a második világháború után lett nagyobb keletje. A Tisza-kertek legjelentősebb gazdasági hasznát tehát a gyümölcs jelentette, s gyűjtéseink azt jelzik, hogy a tárkányi gyümölccsel már a 20 század elején is számottevő forgalom zajlott. Az 1990-es évek elején végzett gyűjtések során az idős adatközlők még gyermekkori emlékként idézték fel a Tiszán leúszó tutajokat, amelyek Máramaros, Rahó felől jöttek, s egészen Szegedig levitték farakományukat. A tutajosok megvették a gyümölcsöt a tárkányi gazdáktól, és kosárszám vitték tovább árulni az Alföldre. E térségek hasznossága a jobb minőségű gyümölcsfaállomány intenzív gondozásával volt fokozható. Már az első világháború után kezdtek tudatosan telepíteni: kivágták az „ősi", magról kelt fákat, helyettük nemesített, főleg magas törzsűeket ültettek. Voltak benne 6-8 méteresre megnövök, a sortávolságuk a 10 métert is elérhette. Nagyok voltak a koronák, így is csaknem összeértek (12. kép). Az 1920-as években kezdték trágyázni a fák tövét, nyáron a törzsek körül - a korona irányában - megkapálták a talajt, szüret után ásóval is átforgatták a földet a fák alatt. Biztató kísérletek történtek az állomány nemesítésére az 1930-as évek végén, amikor állami támogatással telepítették a jonatán almafákat, ekkor kezdődött el - a korábbi rézgálicos beszórás után - a rendszeres permetezés is. 1938-ban került erre a vidékre egy budapesti gyümölcskereskedő, Olasz Janka, aki a bécsi döntés után igyekezett fővárosi piacot biztosítani a Felső-Tisza mente gyümölcsének. Nagyszőllőstől lefelé, Huszt környékén és a Bodrogközben is felvásárolta a gyümölcsöt, de új telepítésekkel, fajtaváltással és tudatos gyümölcskertészkedéssel próbálta javítani a kitűnő termőhelyi adottságú gyümölcsösök minőségét. Nagyszőllős és Huszt környékén szőlőt, szamócát is felvásároltak, s vasúton szállították Budapestre. Nagyszőllősön került kapcsolatba Logojda Jánossal, akit azonban behívtak katonának, s az ugyancsak nagyszőllősi Pályok Györgyöt (1913-1981) ajánlotta maga helyett gyümölcskertésznek. Pályok Györgynek már az édesapja is jó gyümölcstermesztő hírében állt, de sem ő, sem a fia nem voltak tanult szakemberek. Pályok György Olasz Janka alkalmazottja volt, az ő megbízásából települt át családjával Kistárkányba. Pályok irányította az Olaszféle gyümölcsészetet. Olasz Janka főleg bérelte - 15-20 éves szerződéssel - a kistárkányi és nagytárkányi gazdák Tisza-kertjét: Nagytárkányból például a Szat312
