Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
Almafajták: batul - régi fajta, nem igényelt nagy gondozást, mégis bőtermő volt -, bilaj piros (bilaj ~ bivaly, nagyra növő, kemény húsú alma), többféle rozmaring, de főleg a húsvéti rozmaringot kedvelték, kormos, lapos alma, tarka piros, paraszt sóvári, beregi sóvári, nemes sóvári - az emlékezet szerint a sóvárikat a hernyó sem bántotta, a kemény héjukat még a pondró sem tudta átfúrni -, ján’csecsű zó'd lapos, ontárió, parmin, rétesalma, törökbál int, jonatán. Csak parasztalma néven emlegetnek egy régi fajtát, amely feltűnően kemény húsú volt: „olyan kemény vót, mint a kúV Az 1920-as évek végén a jonatán jelentett nagy minőségi áttörést: fokozatosan váltották ki vele a sóvári fajtákat, a batult, a rozmaringokat meg a törökbálintot. Az 1930-as évek végén, a „magyar időben” különös előszeretettel ültették, de voltak jonatántelepftések még a szövetkezetben is. A közös gazdálkodás főleg a starkingés a golden delicsesz fajtákat honosította meg. (Korábban is voltak hasonló fajták, de a JRD-ben nemesített állományt telepítették.) Körték: búzával érő, szőkekörte - szép sárga színű, korán érő fajta volt -, mézkörte, császárkörte, vilmoskörte, muskotály, disznószar körte. Szilvafajták: berbenci (berbencei), besztercei, duránci, veres szilva, ringló. Ma is szinte vadon nő a gömbölyű szilva - főleg pálinkát főztek belőle -, minden évben bőven terem. Az aszalás az első világháború előtt közönséges konzerválási mód volt. A Tisza-kertben készítették el a földbe mélyített aszalókat - ezek később az udvarokon vagy a házi kertekben újultak meg. Az aszaló szájánál kialakított szabad tűzhelyben fával tüzeltek, a meleg levegő és a füst az aszaló nyakán átgomolygott a vesszőből font lésza alá, amin a gyümölcsöt szétterítették (Dobrossy 1969; Trejbal 1973). Elsősorban a keményebb húsú, főleg a besztercei szilvát szárították, a körtét és az almát felcikkezve, magházukat kivéve aszalták. A Felső-Bodrogközből csak a két szomszéd település, Nagytárkány és Kistárkány határában volt - az emlékezet szerint - olyan aszalóház, amelyek keletebbre, például Szatmárban és a felföldi városokban általánosan elterjedtek voltak (Gunda 1984, 55-57., Vő.: Etnografický atlas Slovenska [a továbbiakban: EAS] 19. térképlap). Kisebb mennyiséget kemencében szárítottak: tepsiben tolták be a kenyérsütés után. Az aszalvány elnevezése általában aszalt szilva, körte, alma, a susinka kifejezést ismerik ugyan, de ritkán használják (Lásd: EAS 35. térképlap). A lekvárfőzés általános gyakorlat volt az 1970-es évekig. A Tisza-kertben a kertpásztorok kunyhója mellett, meg az udvarokon is voltak földbe ásott lekvárfőző helyek, de voltak felfalazott üstházak a nyári konyhákban is. Az 1950-es évektől ezeket a hordozható üstházak váltották fel. (Az 1960-as évektől többen elvágott vashordóból konstruálták az üstházakat.) A gyümölcsszüret idején akár két hétig is égett a tűz az üstök alatt, amíg el nem fogyott a gyümölcs. Főleg a kimagvalt berbencei vagy a besztercei szilvából főztek lekvárt, de volt, aki kevés almát is reszelt hozzá, s együtt főzte a két gyümölcsöt: az 50-100 literes rézüstben rángatóval - így hívták a vitorlás keverőt - mozgatták a ciberét. Mikor már megolvadt a szilva az üstben, leszedtek belőle, s friss gyümölcsöt öntöttek hozzá, hogy az egész egyszerre főjön. A kifőtt lekvárt cserépszilkékbe szedték, 311
