Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
tán a berbenci szilva, végül az almafák alatt, hogy könnyebb legyen a gyümölcs begyűjtése. Kaszálónak vetettek őszi vagy tavaszi bökényl (bükköny) is: zabos vagy rozsos kétszeresként. A legelő jószágot a hulló gyümölcsre nem hajtották rá: inkább felszedték, s otthon etették fel a felesleget a sertésekkel. A jószágot inkább csak a közös nyájak beszorulása után, magánlegelésre hajtották a Tisza-kertekbe. A belső oldal kedvelt legeltető területe volt a méhészeknek is, annak ellenére, hogy egy nagyobb eső is elég volt a Tisza áradásához. Több helyen voltak gyékény köpök kirakva (10. kép), a gyümölcsfák beporzásához is hasznos volt a méhek jelenléte. A sáncparton meghagyták a füzeseket meg az akácosokat, azok fáját tüzelésre ritkították. Mindenkinek megvolt a maga kis erdőrésze: méteres átmérőjű fűzfák, nyárfák álltak ott még az elmúlt évtizedekben is. Télen kivagdalták belőle a felesleges növéseket, a magfákat meghagyták. A korábbi sűrű ártéri erdő helyett ritkás, nagyfás erdőrészt formáltak ki. A Tisza-kertekben kertpásztorok őrizték a termést: ezek a jobb gazdák napszámosaiból vagy más szegény emberek közül kerültek ki. Juttatásuk némi gyümölcs, szalonna, termény, esetleg takarmány volt. A partos részeken, ahova nem ért el a víz, földbe vájt kunyhókat állítottak: ezek vázát vagy félkörben meghajlított fűzfavesszők alkották (Bodó 1982, 199-201), vagy - az időállóbb objektumoknál - a sáncpart akácfáiból készítették el az építmény vázát. A szelemen egyik vége a földön nyugodott, elöl két gerendával támasztották fel. Rudakkal erősítették, majd szalmával és földdel fedték be az oldalát. Előtte taberna állt: ez is földbe volt vájva, de kétoldalt nyitott volt, hogy ki lehessen látni belőle. A madarakat kereplővel meg madárijesztőkkel igyekeztek távol tartani. Volt, aki egy vaslapot akasztott a kunyhó előtti tabernára, azt kongatva riasztotta a torkos seregélyeket és más kártevőket. (A hagyomány szerint a kongatással a pásztorok egymásnak is tudtak jeleket adni.) A termesztett gyümölcsfajták változását, az igényesebb gyümölcskultúra elterjedését nem egyszerű nyomon követni, a gyümölcsfajták elnevezése sem igazít el pontosan ebben a kérdésben. A változtatásokat ugyanis az egyes gazdák nem egy időben hajtották végre, a gyümölcsösök nem egyforma szerepet játszottak a különböző parasztüzemek gazdasági stratégiájában. Az bizonyos, hogy a legjelentősebb változást az almafajtáknál figyelhetjük meg. A hagyományos fajták későn érők voltak: keményen, alig megérve szüretelték őket, s az ősz és a tél folyamán váltak fogyaszthatóvá (Vő.: Viga 1986, 181. skk). Adatközlőnk mondatai lényegében ilyen tulajdonságú gyümölcsre utalhatnak: „Olyan nagyfák voltak, azt mesélte édesanyám, hogy egy-egy fáról lejött egy szekér alma. Úgy öntözték a fonott szekérkasba az almát, mint a krumplit, és semmi baja nem volt. Olyan tartós almák voltak. Hozták haza, fődelték le, mint a krumplit. Elvermelték. Nem volt kényes, nem kellett azokat permetezni sem.”22 22 Kopasz Sándor (1931) 310
