Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
hasznát is lássák a meg-megjelenő árvizeknek. Ennek legfontosabb eszköze az újabb, magas törzsű gyümölcsfák meghonosítása volt: az akár 3-4 méteres törzsű fákat ebben az időszakban sorokba rendezték, ritkították, azért is, hogy közeik és aljuk más módon (is) hasznosítható legyen (Andrásfalvy 1963, 271-305; Andrásfalvy 2001, 493-527; Károlyi-Nemes 1975, 107-109; Bellon 2003, 109-138). A Tisza-kertekben azonban azok felszámolásáig álltak olyan régi, öreg fák, amelyeknek már senki nem tudta az eredetét és a fajtáját, ezeket nem is gondozták, nem ápolták. Ebben az időszakban a szilvások korábbi dominanciáját az almafák veszik át: az 1930-as években már megközelítőleg 3A része almafa az állománynak, mintegy 20%-nyi a szilva, a többi pedig körte volt.21 Az 1930-as években már kisebb darabokat, akár gyümölcsfasorokat is értékesítettek, s többfelé oszlott a kertek birtoklása. A haszonvétel legfontosabb feltétele a jó áradás volt: az árvíz, amely a tavaszi olvadáskor gazdag hordalékot hozott, jószerével megtermékenyítette a fákat és a kerteket. Különösen akkor, ha hamar levonult, s nem áztatta sokáig a talajt, de táplálta a fákat. Az 1950-es évektől már nem jó vizek jönnek, inkább ártanak a talajnak: a Tisza vízgyűjtő területén kiirtották az erdőket, a víz már nem a korábbi löszös talajt, tőzeget hozza, hanem terméketlen iszapot. A Tisza-kerteket a 20. század elejéről komplex módon hasznosították. A parasztemberek tudták, hogy a megszántott részeket a víz erőteljesebben erodálja, ezért a friss gyümölcstelepítések helyét szántották, amíg a csemeték kicsik voltak, mikor beálltak a gyümölcsfák, azok alját inkább kaszálónak hagyták. Inkább a víznek kevésbé kitett kertrészeket szántották és vetették. A tavaszi ár miatt azonban őszi vetésre ezek sem voltak alkalmasak, de tavaszira igen: a gazdák a maguk kertrészeiben zabot vagy más tavaszi gabonát vetettek. így is megvolt a gazdasági kockázat: ha nyáron is kijött a Tisza, tönkrement a vetés. A téli meg a kora tavaszi áradás kevesebb kárt okozott, de a nyári komolyabbat. A magasra nőtt vetemény a talajon rothadni kezdett, ami sok gondot okozott. Főleg a búza meg a gabona elvesztése okozott nagy kárt, hiszen volt, akinek összesen annyi termett. Meg sem lehetett közelíteni egy darabig ezeket a részeket: nem bírta el a talaj a szekeret, lovakat. Egészen az 1940-es évekig megőrizték a köles termesztését: a rövid tenyészidejű gabonaféle - ha csak takarmánynak is, de - a nyár elején elvetve is termést hozott. De pótolták a gabonavetést kukoricával (silózásra), babbal (zöldbab) is. Kukoricát egyébként nem szívesen vetettek ide: magas növésű volt, eltakarta a fényt a többi növénytől, s zavarta a kertek őrzését is. Termeltek a Tisza-kertekben krumplit, tököt, volt, aki dinnyét is. Vetettek egy-egy darab lucernát meg lóherét, kisebb darabokban paprika, paradicsom, káposzta, egyéb zöldség termett. A mindenkori vízjáráshoz igazodva, változatos módon hasznosították kerteket, alkalmanként a fák közét is. Ezeket a tereket azonban legtöbben kaszálónak használták: a gyümölcsérés idejére, a második kaszálás után a füves rész nagyban megkönnyítette a lehulló gyümölcs felszedését. A sarjút sorban vágták a veres szilva, az21 Bálint István (1928) 309
