Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
a legszebb példányok magját tisztították meg, s a következő esztendőben a kertben, valamint a szántóföldi parcellák szélén vetettek belőle néhány tövet. A tök gyakran másra nem használható, kis földdarabokon - például kerítések tövében - is díszük, bizonyára ez teszi lehetővé újabban a különféle színű és formájú dísztököcskék terjedését, amelyek kiszárított termése itt-ott a lakásokba is bekerül. 6. Néhány parasztüzem a két háború közötti időszakban a cukorrépa (Beta vulgaris var. saccharifera) termesztésére rendezkedett be. A jobb gazdák azt tartották, hogy a dohány mellett leginkább ezzel lehet pénzt keresni. A tárkányi talajt szerette a répa is, főleg a Tippan táján olyan fekete, agyagos talaj volt, amiben szép répa termett. A cukorrépára is előre kellett szerződni: a szerződésben foglalt területre a terebesi cukorgyárból adták a vetőmagot, oda kellett a termést is beszállítani. Vetőgéppel szórták el a magot, a kanalát lassúra állították, mert nem lehetett sűrű a vetés. Mikor kikelt, egyeselték, majd kétszer megkapálták ekekapával. Kétágú répaszedő villával szedték ki a termést, amit csomókba raktak. A betakarítás után az egész család kiment lepucolni a répát: nemcsak a sarat, földet kellett letakarftani, hanem a levelet is le kellett csapni kisbaltával vagy húsvágó bárddal (!). Csak tisztán vették át a répát, amelyet a gyár szállíttatott el. A répaszeletet (reszling) visszakapta a termelő: főleg törekkel keverve használták takarmánynak. Ha kérték, melaszt is kaphattak: volt, aki ezt Kistárkányban pálinkának főzette ki, de vízzel keverve a törekre locsolták, úgy takarmányoztak vele. Jól tejelt tőle a jószág. 7. A kukorica (Zea mays) a tavaszi kapások egyik meghatározó növénykultúrája volt, a legfontosabb szemestakarmány. Az emlékezet szerint két fajtát termesztettek: a kemény tengerit és a lófogút. Sokfelé köztes vetemény volt, többen együtt vetették a napraforgóval, de szerettek egy-egy sort vetni a dinnyeföld szélére is, hogy kis árnyékot vessen. Körülvetették egy-egy sorával a kenderföldet is. Ugyanakkor a kukoricavetésbe, akár minden második sorába bab kerülhetett. Kapálásához a 19-20. század fordulójától terjedt el az ekekapa használata. A kukoricatörés társas munka volt, hasonlóan a kukoricafosztóhoz. A lehántott suskó legjavát zsákokba gyűjtötték, mert nélkülözhetetlen volt a dohány csomózásánál a kötéshez. 8. A napraforgó (Helianthus annuus) a kukorica kísérőveteménye volt, de elvetették a krumpliföld szélére is. Volt, aki eladott belőle, de - kukoricával vagy más szemmel összekeverve - szerette a baromfi is. A római és a görög katolikusok Bélyben üttettek olajat belőle, az olajpogácsát megette a tehén meg a sertés is. A második világháborúig többen főztek vele: nagyböjtben csak azt használták zsírozónak. Adventben már nem vették olyan szigorúan, de húsvét előtt kimosták az edényeket, és 7 héten nem főztek zsírral, csak olajjal. 9. A bab (Phaseolus vulgaris) egy része köztes vetemény volt a határban, főleg a kukorica között, másik része a konyhakertekbe került. Erre a célra a fehér, a tarka, az annapaszujt meg a csipkele paszujt alkalmazták. A tarka leginkább törvepaszujnak, a csipkele pedig káposztás paszujlevesnekvolt kedvelt. A belhelyi kertekben leginkább a juliskabab, az erzsibab meg a büdöskűtermett. 306
