Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

Mikor a palánta megfogant, máris kapálni kellett. Általában kétszer kapálták, de sokan azt tartják, hogy annyiszor kellett, ahányszor a termőtalaj azt mutatta, igényelte: ha cserepes volt a töve, mindig meg kellett mozgatni. A dohányhoz nem volt speciális kapa, ugyanolyat használtak, mint a dinnyéhez, más kapásnövényhez. (A háború előtt vándorárusok mecenzéfi kapákat meg kaszákat hoztak árulni a faluba. Azok voltak a legjobbak, a későbbi, boltban vásárolt eszközök lényegesen gyengébbek. Az egyenes saraboló kapák csak az 1980-as évektől jelentek meg a faluban.) Elsőre előfordult, hogy ekekapát alkalmaztak, de vigyázni kellett, hogy ne törje a töveket. Az ekekapa után a töveket kézzel is be kellett kapálni. A második kapálás mutatta magát: mikor kezdett bedudvásodni, akkor újra megkapálták, ekkor be is töltötték a töveket. Mikor kimagzott a dohány, le kellett tetejelni: le kellett törni a virágot, vele 3-4 felső levelet is. Ezután már kezdett fejlődni a levelek alatt a kocs, a hónaljhajtás. Lekocsozták, aztán augusztus közepétől már lehetett törni a dohány haszonleveit. A törés többeknél egyszerre ment: az aljleveleket rajta hagyták a tövön, mert azért nem fizettek semmit. Általában azonban háromszor törtek: az alsó 4-5 nagy levelet általában felverte az eső, sár. A középső levelek adták a legjobb minőséget, végül a felső levelek kerültek sorra. (A törések száma vélhetően együtt változott a dohányfajtákkal.)

A letört leveleket a hónuk alá fogták, amikor összegyűlt egy hónaljnyi, egy tyúkba (hónaljnyi csomó) lerakták a földre. Általában reggeltől délig törtek, estig hagyták a leveleket a tyúkokban fonnyadni: frissen tört volna a levél. Óvatosan felrakták a szekérre, úgy szállították haza.

A dohány szárítására Nagytárkányban a dohánypajta vagy a csűr szolgál. A dohány feldolgozásához pajtát építettek, de akinek csűrje volt, az ott szárította a dohányt is. (A csűr elsődlegesen a behordott gabona és a széna tárolására szolgált.) Volt olyan szegény gazda, akinek nem volt tárolóépülete: az udvaron kötötte ki a pórékat, esténként pedig bevitte azokat, hogy ne nedvesedjen meg a dohány. A két háború közötti időszakban kedvezményesen adtak faanyagot is a dohánypajták építéséhez, javításához.

A hazavitt dohányleveleket a szárítóépületben szalmára rakták, még aznap este felfűzték. Az asszonyok és a férfiak végezték ezt a munkát, de besegítettek a szomszédok is. A hosszú fémtűvel a pórémadzagra rögzítették a dohányleveleket, majd az épület szélességében kötötték fel a fa állványzatra, a szerdiára. A zöld dohányt nem volt szabad magasra tenni, mert a cserép alatt megégett volna. A jó dohányszárító pajták tetejét középen 3-4 sor cseréppel, a többi részét náddal fedték: így nem volt benne nagy hőség, egyenletesebben száradt a dohány. Először alulra pakoltak, ahogy száradt, úgy kötötték a pórékat egyre feljebb.

November elsején kezdték a csomózást. Lehúzták a madzagról, kisimították a megszáradt dohányleveleket, méretük szerint válogatták őket. Hosszú csomózóasztal szolgált erre a célra, azon kisimították a leveleket. Volt egy válogató személy - nő vagy férfi -, aki méret és minőség szerint 3-4 felé szortírozta a dohányt. A második világháború utáni időszakban két nagyságot és két minősé301