Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

lentőséggel bľrtak. Bár a történeti források jellege csakúgy, mint a recens adatok korlátjai, nehezítik a folyamatrajzot, úgy véljük, hogy ezeknek a magaslatoknak a hasznosítása a gabonavetéstől (rozs) haladt a kapásnövény-kultúrák (főleg a dohány és a dinnye) felé, végül - az elmúlt évtizedekben - a szőlő művelése révén hasznosultak.

2. Vélhetően a Bodrogköz történeti-néprajzi forrásainak nehéz hozzáférhetősége is belejátszott abba, hogy Takács Lajos, a magyarországi dohánytermesztés monográfusa nem foglalkozott a bodrogközi dohánnyal (Takács 1964). Vidékünkön a homokosabb határú falvakban már a 18. század második felében elterjedt a dohány termesztése. Királyhelmecről Bél Mátyás feljegyezte, hogy lakosai nagy mennyiségben termesztik a dohányt, Molnár András pedig általánosan fogalmazta meg a Bodrogközről, hogy e sajátos sorsú kapásnövény termesztését a lakosok „erősen gyakorolják" (Püspöki Nagy 1977, 909; Udvari 1992, 80). A kis területen nagy munkaerőt koncentráló, ám jelentős hasznot hozó dohány - különösen annak állami monopóliuma után - vidékünkön leginkább az uradalmi gazdálkodás része lett, de több településen van nyoma a paraszti termesztésben is. Nagytárkány paraszti gazdálkodásában a közös gazdálkodás előtt a dohány a családok egyik meghatározó jövedelemforrása volt.

Anélkül, hogy ismételten a lokális társadalom jellemzőinek részleteibe mennénk, ebben az összefüggésben is meg kell állapítanunk, hogy a kapásnövények, hangsúlyosan a dohány és a dinnye termesztésének jelentőségét erősen befolyásolta az egészségtelen birtokstruktúra, a kisföldön gazdálkodók és a zsellérek jelentős részaránya. Voltak zsellér családok, melyek a tizedik keresztért arattak, harmadában kapálták a kukoricát, a krumplit, emellett feles dohányosok voltak: mindez együtt biztosította a megélhetésüket. A dohányföldet a gazda megszántotta, megtrágyázta, ő hordta ki a földre a vizet, a termést meg beszállította - a többi munka a dohányos feladata volt. Ha kisföldű parasztember foglalkozott a dohánnyal, annak - nem lévén igásjószága - a trágyáért meg a szántásért ledolgozással kellett fizetnie. Hogy ezek a rétegek is ragaszkodtak a dohányműveléshez, önmagában is igazolja, hogy a dohány - a parasztüzem méretének és azzal nagyban összefüggő irányultságának megfelelő - készpénzjövedelmet biztosított. A nagytárkányi dohánybeváltó működése nem csupán a helybeli - és a környező falvakban élő - parasztok gazdálkodását lendítette, de még a második világháború után is száznál több nőnek adott időszakosan munkát.12

A kedvező talajadottságokon túl is volt még egy lényeges szempontja a dohánytermesztés preferálásának, amit egyik adatközlőnk nagyon pontosan megfogalmazott. „A dohánytermesztés azért volt jó ezen a vidéken, mert mindig olyankor volt a munkája, mikor más munka nem volt a földeken. Tavasszal, mikor mindent elvetettünk, akkor kellett kezdeni a dohánnyal foglalkozni. Mikor kiültettük a dohányt, akkor kellett a vetést szurkálni (aszatolás), meg kapálni a terményt. A dohányt augusztus derekán kellett törni - szeptember 8-án már a

12 A dohánybeváltó működéséhez apró adalékokat közöl: Penzák 2002, 10-11.

299