Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

ben igen népszerű volt. Többféle, magas sikértartalmú búzát termesztettek a JRD-ben8 is, de a mai takarmánybúzák a közös gazdálkodás előtt ismeretlenek voltak. Az is nehezen volt elképzelhető korábban, hogy a búzát takarmányozásra használják. Jelentősen megnőttek azonban az elmúlt évtizedekben a terméshozamok: ma 40-50 mázsa búza is megterem egy hektáron, a két háború közötti időszakban örültek a 25 mázsa körüli eredménynek.

Tavasszal kiszurkálták az aszatot a kalászosok vetéséből: ezt a nők és a gyerekek végezték kovácsoltvas hegyű, vékony nyelű eszközzel.

Az aratást hagyományosan Péter-Pál napján (június 29.) kezdték el: először a homokdombokon vágták a gabonát. A közös gazdálkodás előtt 70-es meg 80- as kaszákkal arattak, ritka volt az olyan nagy erejű arató, aki 90-es kaszával vágott. (Ma már rövid, 50-es kaszák is használatban vannak.) Az idősebb adatközlők szülei korában - az 1900-1910-es évek - még asszonyok vágták sarlóval a gabonát.9 Aratáskor csapó volt a kaszán: ez egyágú volt, ami a végén ágazott kétfelé, spárga volt rákötve, ami csapta a termést.10 A szálakat rávágták az állóra, az asszonyok - sarlóval vagy kézzel - szedték a markot. Az árpát rendre vágták, majd kicsit fonnyadni hagyták, s általában csak a nap végén kötötték nagyobb kévébe. A búzát és a rozst a maga szalmájába kötötték, az árpához előre készítettek nádból, sásból kötelet. Volt, aki az árpának is gabonaszalma kötelet kötött: cséphadaróvat kiverték a szemet belőle, a szalmáját kötésre is felhasználták. A második világháborúig egyik-másik idős férfi a kévét subafa segítségével kötötte be. Az emlékezet egyaránt számon tart sima, valamint rovátkolt végű kötőfákat (Selmeczi Kovács 1979).

A tarlón a kévékbe kötött gabonából kereszteket raktak: 18 kéve alkotott egy keresztet. A legalsó elnevezése kántor, arra fektettek négy oldalról négy-négy kévét, végül felülre ültették a papnak nevezett tizennyolcadikat. Ennek úgy törték meg a kalászait, hogy befedje az alatta levő kévéket.

Ahogy a Bodrogköz más településein, Nagytárkányban is élénken él a ruszin vándoraratók emléke. Mind Északkelet-Szlovákia hegyvidéki falvaiból, mind Kárpátalja és Ukrajna településeiről jöttek a második világháborúig. Amíg a helybeli kepések a tizedik, ők általában a tizenötödik keresztért arattak. Fehéreden a falu a ruszinoktól - mondják adatközlőink: a Fuksz birtokon nagyobb számban dolgoztak, de arattak időnként a falubeli parasztoknak is. A kolóniára Nagyberezna, Munkács környékéről (Podkarpatszká Rusz) jöttek ruszin aratók. A megkapott kepés részüket kicsépelték: a gazda a bélyi vasútállomásra vitte ki a terményüket, amit vonattal szállítottak haza. Az általuk végzett munka eszközei és technikája az emlékezet szerint azonos volt a magyarokéval. Egyetlen különbséget a kasza fenésének technikájában lehet kimutatni - a magyarok a penge töviről fennek a hegye felé, a ruszinok pedig fordítva, a nyél végére állított kasza hegye felől fennek -, de ennek etnikus vonása nem igazolható (Vö. Viga 1996, 78-79).

8 Jednotné roľnícke družstvo = egységes földműves-szövetkezet, tsz. A szerk. megj.

9 Kopasz Sándor (1931). Vö. Kántor 1926, 83-86.

10 Az aratás és szemnyerés kérdéséhez: Barabás szerk. 1987, 21-76. térképlap

297