Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai

vények alá. A tarlót legeltették (lásd alább), s csak a tengeritörés előtt szántották le (tarlóhántás), majd azt követően - az őszi vetés alá - másodjára is (vetés alá szántás). A második szántás mélyebb volt az elsőnél. Fagerendelyes eke már nem volt az emlékezetben elérhető időszakban. Lovakkal leginkább ötös, ökrökkel pedig hetes ekékkel szántottak.

A kolónián gazdálkodók - mivel nem legeltették a tarlót - az aratás után is kivitték a trágyát: kopkába húzták le, szétterítették, s le is szántották.

1. A kalászosok termesztése a kétnyomásos határhasználat egyik legfontosabb gazdasági haszna volt. Az 1772-es úrbéri bevallás szerint a határ a búzát, a gabonát (rozs) és a zabot trágyázás nélkül is megteremte, az árpa alá azonban trágyázni kellett. Bizonyos, hogy a vízrendezés után - az ármentes térszfnek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával - változhatott a kalászosok vetésének aránya: a búzatermelés szerepének növekedését tételezhetjük fel a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az aljföldben búza, a homokos dombokon dinnye, dohány és gabona (rozs) termett.

Az idősebbek emlékeznek arra, hogy eleik kölest is termesztettek. Ha vizes, áradásos tavasz volt, s késett a vetés ideje, akkor egy-egy darabot kölessel vetettek be: a kukoricához már kevés volt az idő, de a rövid tenyészidejű köles még beérett.

A kalászosokat a közös gazdálkodás előtt kézzel vetették.7 (A kolónián gazdálkodók vetőgépet használtak az 1930-as években.) A gabonát már Kisaszszony-napra (szeptember 8.) igyekeztek elvetni, a búza szeptember végén - október elején került a földbe. A tavaszi vetés ideje - az időjárástól függően - március vége - április eleje volt. A gabonafélék vetőmagját rézgáliccal csávázták: éppen csak átmosták benne, s utána máris szórták (Balassa 2000, 11-62). A vető férfiak vékányi magot (kb. 25 kg) tettek a vetó'zsákba: erre a célra bármilyen zsák alkalmas volt, aminek az egyik sarkát kicsit bekötötték. Mindig a vető tapasztalata adta a mag szórásának ritmusát. Minden lépésre szórtak egy markot: egyik lépésre balra, a másik jobbra vetettek. Egy fogásra kb. 4 méteres sávot vetettek be: két-két dobást jobbra is, balra is (Balassa 1999, 1011-1063). A vetés megkezdésekor mindig fohászkodtak, hogy a Jóisten adjon belőle sokat, vagy csak annyit: - Istenem, segíts! S hálát adtak magukban a vetés befejezésekor is.

Az elvetett magot beboronálták: egytagú favázas boronákkal dolgoztak a gazdák az 1950-es évekig, vesszőboronát nem használtak. Nem szerették hengerelni, mert úgy tartották, hogy akkor lemegy róla a hó. Inkább tavasszal szoktak hengerezni, hogy a fagy ne húzza fel a tövit. Sima fahengereket használtak, két hámfával fogták eléjük a lovakat. Volt, hogy rá is ültek a hengerre, de volt, aki sajnálta a lovakat, s inkább ment a henger mellett.

Az emlékezet óta mindig nemesített kalászosokat vetettek. Mikor a magyarok 1938-ban bejöttek, akkor terjedt el a bánkúti búza, s a következő évtized7 Az egyik adatközlőnk szerint azért maradt meg a kézi vetés, mert olyan keskeny, apró parcellák voltak, amin a vetőgép nem is tudott volna megfordulni. B. J. (1932)

296