Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Bona Bernadett - Páll István: Nagytárkány népi építkezése
nya, s ľgy megnövekedett a szántóföldi termelésbe bevonható termőföldek nagysága is (Bogoly 1998, 96-97). Mindez visszahatott a terület népi építkezésére, hiszen az addig szinte számolatlan mennyiségben meglevő építőanyag termőhelyei visszaszorultak, s ezek - párosulva a polgárosodás által keltett igényekkel, az ipar, a közlekedés és a kereskedelem fejlődésével, majd ez utóbbi struktúrájának és irányainak kényszerű megváltozásával az új országhatárok meghúzása következtében - szükségszerűen átalakították a települések több évszázad fejlődési folyamat során kialakult hagyományos szerkezetét, épületállományát, a felhasznált építőanyagok körét stb. Különösen a II. világháború utáni változás érintette érzékenyen a területet, s zárta el jó időre szinte hermetikusan addigi természetes kapcsolataitól, s „a Bodrogköz falvainak egy része valóságos gazdasági vákuumba, földrajzi »zsákba« került, a határmegvonás megakasztotta az amúgy is nagyon lassú és ellentmondásos fejlődésüket" (Viga 2001, 83). Ez a megrekedt állapot érhető tetten Nagytárkány népi épületeinek jelenlegi állapotán, a mezőgazdaság, ipar stb. megannyi területén. A földrajzilag a Bodrogköz északi részén megült település népi építkezése eddig nem különösebben keltette fel a kutatók figyelmét. Bár a Bodrogköz néhány falvának jellegzetes építőgyakorlatát, az építkezéshez felhasznált anyagokat jó néhány tanulmány taglalja (Cseri 1986. Bő irodalommal!), a terület peremén meghúzódó Nagytárkány jórészt kimaradt a felsorolásból. Ennek az is magyarázata lehet, hogy szinte semmiben nem különbözött a hasonló természeti adottságokkal rendelkező szomszédos ungi, szabolcsi vagy zempléni településektől, de az is, hogy a 20. század első harmadában a hármas határ szorításába kerülve nem igazán ideális helyszínként jöhetett számításba a néprajzi terepmunkához. Pedig a kutatók nagyon sok esetben szinte a „szomszédig” eljutottak (Deák 1910; Páll 1987), Nagytárkány mégis kívül esett látószögükön. Hogy mégis meg tudjuk rajzolni a község 19-20. század fordulójának tipikus építkezési jellemzőit, ahhoz igen nagy segítséget adnak a statisztikai források. A 19. század utolsó harmadában megindult s meghatározott időközönként - általában tízévenként - elvégzett statisztikai adatfelvételek bizonyos támpontot nyújtanak a lakóépületek anyagaihoz, tájékoztatnak azok számáról, de a folyamatról, a részletekről vagy éppen az összképről nem adnak felvilágosítást. Ezeket az adatokat egészítik ki a Magyar Néprajzi Atlasz 1960-as években végzett felmérései, melyek a terület szintén múlt századfordulós időszakának néprajzi állapotát voltak hivatva feltárni. Sajnos Nagytárkány nem szerepel az atlasz kutatópontjai között, így a közeli szlovákiai, ukrajnai és magyarországi kutatópontok (Lácacséke, Cigánd, Zsurk, Beregrákos vagy Lónya), valamint a statisztikai összeírásokban a szomszédos vagy majdnem szomszédos Zemplén vármegyei Ágcsernyő, Kistárkány és (Zemplén)Agárd, az Ung vármegyei Salamon, valamint a Szabolcs vármegyei Tuzsér és Ágtelek települések adatait használtuk fel munkánk megírásához. Az adatok összehasonlításából leszűrhető tanulságok igen figyelemreméltóak, s reméljük, általuk sikerül Nagytárkányt is elhelyezni a térség magyar népi építkezését bemutató palettán. 274
