Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Fogas Tóth Balázs: A kivándorlás és hatása
ma, és menni kellett volna a gyerekekkel a nagyapa után, de itt voltak az öreg szülei és senkijük nem volt. A többi gyereke merre volt, nem tudom, ő volt a legkisebbik, a nagymama és nem ment aztán. Azután már csak levelet küldött, de pénzt nem, majd amikor megtudta, hogy az egyetlen lánya (négy gyerek volt, de három meghalt) hozzáment az ellenségének fiához, utána még levél se volt" (Adatközlő 12). A kivándorlók számára nem jelentett akadályt az ismeretlen idegen nyelv. „Földiekhez” utaztak ki, rokonokhoz, ismerősökhöz, akik segítettek munkát keresni. Magyar kolóniákon laktak, a kivándorlók ugyanis nem szóródtak szét Amerikaszerte, hanem a keleti part nagy iparvidékén nagyjából egy tömbben hoztak létre zárt nemzeti közösségeket. A munkavégzés során pedig csak minimális nyelvismeretre volt szükség. A több évet kint élő amerikások közül sem mindenki sajátította el tökéletesen az angol nyelvet. Minden faluban számon tartották az angolul jól tudókat. így volt ez Nagytárkányban is. A két háború között Sipos Pál volt, aki fordította a leveleket, írta a kérvényeket vagy tanította a kiutazni szándékozókat angolul. Később Tárd Antalné Lukács Ilona - aki 6 és 9 éves kora között volt kint Amerikában - vette át a szerepét, egészen a mai napig. Az utazáshoz szükséges volt az útlevél megszerzése. Ehhez igazolni kellett azt, hogy az illetőnek nem volt állami és községi adótartozása, nem állt katonai szolgálat előtt, és nem folyik ellene bűnvádi eljárás. Az útlevél megszerzése ezért általában hosszadalmas folyamat volt, és pénzbe került. Ennél sokkal egyszerűbb volt a kivándoroltak által hazaküldött útlevéllel kiutazni. Egy útlevéllel egy évben akár hárman-négyen is kijuthattak, ha hasonlítottak egymásra. Sokan mentek a Bodrogközből útlevél nélkül is Amerikába. Hogyan volt ez lehetséges? A kivándorlókat szállító hajóstársaságok tájékoztató füzeteket terjesztettek, amelyekben az utazással kapcsolatos tudnivalókat ismertették. Vidékünkről legtöbben Galícián át, a német kikötővárosokon keresztül hajóztak el Európából. Ebben az irányban útlevél nélkül is át lehetett szökni a határon, és a hajóstársaságok Bréma és Hamburg kikötőiben útlevél nélkül is felvették a kivándorolni szándékozókat (Fejős 1980, 302). Az útlevélre igazából csak az Oszták-Magyar Monarchia és Németország közötti határon volt szükség. Itt azonban a fizetett kivándorlási ügynökök és beépített vasúti alkalmazottak által alkotott embercsempész szervezet segítségével lehetett átjutni. Az első világháború előtt Királyhelmecen egy Klein nevű bádogos szervezte a szökéseket, az útlevél nélkül kiutazóknak. Érzékletesen írja le 1900. május 2-i jelentésében mindezeket a homonnai főszolgabíró: „Hiába minden közbelépés, népünket a tömeges amerikai kivándorlástól visszatartani nem lehet még kevésbé az által, hogy útleveleik ellen akadályok gördíttetnek, mivel nap-nap mellett folyton mennek s tízszer annyian útlevél nélkül, mint útlevéllel. Az útlevélügyek késedelmes elintézése felette káros a népre, mivel kétszer-háromszor is visszatérítik Kassáról, Budapestről, Zsolnáról, Otviczinből, de negyedszer mégiscsak kimegy. Ez azonban négyszeres útiköltségébe került, úgyhogy egy évig jól kell ott dolgoznia, hogy ezen költségeit bekeresse. Ügynökök vesznek Bécsig való elkísérésig egyesektől 80-100-120 koronát, ezeket elfog-208
