Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Frisnyák Sándor: Táj és ember

lyozták. Az Árpád-korban kialakult komplex ártéri gazdálkodás környezetfüggő és egyben környezetkímélő tevékenységként értékelhető. A táj tagoltságának meg­felelően a települések környezetgazdálkodása övezeteket alakított ki. A vízfo­lyások és tavak halászó- és kenderáztató helyek, az alacsony ártéri szintek a gyűjtögetés, nádvágás, vadászat, a magas ártéri szintek a legeltetés, az ártéri­­erdő-hasznosítás, a gyümölcstermelés, kisebb területeken a földművelés szín­terei voltak (1. táblázat). A felvázolt tájhasználatok Nagytárkány térségére is jel­lemzőek, de a felsorolt tevékenységi formák községen belüli arányainak és vál­tozásainak pontos megállapításához a rendelkezésünkre álló 18. század előtti források elégtelenek. A térhasználatra a morfológiai (felszínalaktani) vizsgálatok és a később készült kéziratos térképek alapján lehet következtetni. A 16-17. században, a török hódoltság idején a Duna, a Tisza és mellékfo­lyóinak ártéri fokgazdálkodása sokat veszített korábbi jelentőségéből, helyen­ként pedig teljesen megszűnt. A Bodrogköz nem került török megszállás alá, így az ősi ártéri gazdálkodás itt töretlenül folytatódott. A rendszer működtetése szükségessé tette az antropogén tájalakítást, a fokok és erek létesítését, kar­bantartását, a tereprendezést stb. A folyók - a már említett haszonvételek mel­lett - a helyi és a régiók közötti áruszállításban, a vízi közlekedésben is fonto­sak voltak (pl. a tiszai sószállítás, tutajozás stb.). A 17. században tervek ké­szültek egy, a Nagytárkány térségéből (a híres sókikötőből) induló, helyenként a Karosa medrét is felhasználó sószállító csatorna létesítésére. A terv - pénzügyi okok miatt - nem valósult meg (Bogoly 1992), de a Tice és a Karosa folyót a 18-19. századig felhasználták a helyi és a települések közti forgalomban (nád, fa-, széna-, gyümölcsszállítás). A Bodrogközben tenyésztett állatokat és egyéb termelvényeket a szomszédos Hegyalján értékesítették. Tokaj-Hegyalja a 16. század második felétől a 18/19. század fordulójáig a történelmi Magyarország egyik legfejlettebb és legsűrűbben lakott területe volt. A szőlő- és borgazdaság bázisán fejlődő mezővárosok mint piachelyek és -központok pozitív hatást gya­koroltak a Bodrogköz gazdasági életére. A Felső-Bodrogköz, köztük Nagytárkány lakói a hegyaljai mezővárosokon kívül Ungvár, Munkács és a közeli Kisvárda vá­sárain értékesítették termelvényeiket. A középkor vége felé kialakított kereske­delmi kapcsolatok rendszere stabilizálódott, majd később, a 16-17. századtól az árucsere-forgalom mellett a munkaerő-migráció is jelentőssé vált. A kistáj munkaerő-tartalékát a hegyaljai szőlő- és borgazdaság aktivizálta. A bodrogközi nép okszerű táj- és erőforrás-hasznosítása révén olyan terme­lési szerkezetet alakított ki, amely lehetővé tette a kistáj bekapcsolódását az or­szág földrajzi munkamegosztásba. A Bodrogköz környezetgazdálkodását az első katonai felmérés 1784-ben készült 1:28 800-as térképszelvényei alapján lehet rekonstruálni. Nagytárkány lakói ez idő tájt ártéri gazdálkodást, a lapos folyóhá­takon szántóföldi termelést folytattak (4. ábra). A bodrogközi lápi települések az ún. ősfoglalkozások (a jellegadó állattenyésztés és halászat) mellett kisebb-na­­gyobb területeket szántóföldként műveltek. A folyóháton és egyéb ármentes tér­színen a kultúrtájak (szántó, kert és a hegylábi településeken szőlő) a belsőség mellett, ritkábban a településtől távolabb, több homokszigeten alakultak ki. 14

Next

/
Thumbnails
Contents