Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
A magyarellenes intézkedések kezdetei
mú rendelet értelmében a 23 dél-szlovákiai járásban minden magyar nemzetiségű személyt át kell csoportosítani. A kormány az átcsoportosítás jogi alapjaként az én. kétéves tervet ismerte el. Ebbe az akcióba már a CSKP KB is bekapcsolódott oly módon, hogy 1946. november 16-án megalapította saját toborzási bizottságát azzal a céllal, hogy segítse a Szlovákiából deportált magyarok csehországi beilleszkedését, azaz asszimilációját. A deportálás végrehajtására speciális katonai és rendőri parancsnokságokat szerveztek a kijelölt területek hat városában, így Galántán és Vágsellyén is. A jelentések szerint egy-egy falu körbezárásánál 200-300 tagú katonai és rendőri alakulatot vetettek be. A magyar kényszermunkások ingó és ingatlan vagyonát 1946. december 31- ig a Szlovák Telepítési Hivatal kezelte. Hozzájuk társult 1947. júniusától az Állami Birtokok Kezelősége is. A kormány 1948. június 3-án hozott 300-860/1- 1948. számú rendelete alapján írták össze a már előbb említett személyek vagyonát. Az állatállomány összeírását is az Állami Birtokalap Kezelősége végezte, amely több esetben - jogtalanul - elismervényre adott el állatokat. Ez történt 1947 tavaszán a Galántai járásban a taksonyi, a felsőszeli, a nagymácsédi és a tallósi gazdák állatállományával, amelyből az említett hivatal kb. 70 szarvasmarhát eladott. Itt szükséges megjegyeznünk, hogy az üresen hagyott telkeket, földeket az ún. bizalmiak kezelték, akik nem voltak mások, mint szlovák vagy más szláv nemzetiségű egyének, akik üzemeltették a közmunkára Csehországba irányított magyar nemzetiségű földművesek gazdaságát a 28/1945. számú elnöki dekrétum alapján kiadott belső telepítésről szóló rendeletek alapján. Az 1947 januárjában kiadott statisztikai források 20 ezer belső telepítésre jelentkezett szlovákot tartanak nyilván, ám ez a kormánykörök elképzeléseit nem elégítette ki már azért sem, mert a déli járások 257 településére csak 2267 bizalmi települt, akik közül sokan nagyon rövid időn belül vagy hazatértek, vagy más helyre távoztak. Ennek egyik oka volt, hogy több összetűzés történt a bizalmiak és a partizánok (a csehszlovák hadsereg volt katonái, akik „a harcmezőn szerzett érdemeik” révén kapták meg a deportált magyarok ingatlanjait) között. Az SZNT 1948. október 25-én a 65-277/48-III/5 döv. rendeletével 1949. április 30-ig meghosszabbította a kényszermunkát, ám ezzel sem tudták megakadályozni a deportáltak Csehországból történő hazatérését, amely 1947 tavaszán a cseh munkaadók hozzájárulásával vagy szökések formájában kezdődött meg. Július Ďuriš mezőgazdasági és Evžen Erban szociálisügyi miniszter aláírásával 1948. november 23-án egy levélben szólították fel a Csehországba deportált magyarokat („magyar nemzetiségű polgártársainkénak nevezve őket), hogy a kormány döntése értelmében 1949. január 1-1949. április 30. között államköltségen hazatérhetnek. Aki még nem kapta meg a csehszlovák állampolgárságot, az illető járási nemzeti bizottságon kérje, hogy az indulás előtt azt megkapják, hiszen becsületes munkájukkal ezt kiérdemelték. 57
