Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
A magyarellenes intézkedések kezdetei
národ [Nemzetünk] című lapunk előfizetésével nemcsak a szlovákokhoz hozzuk közel, hanem bekapcsoljuk a szlovák közösségbe, és átneveljük, ugyanakkor biztosítjuk Önnek a jogegyenlőséget, a biztonságot, és védjük minden cselekedetét, vállalkozását” - hirdette. Vladimír dementis külügyi államtitkár 1946 nyarán azt írja, hogy a „magyarokat rá kell kényszeríteni a lakosságcsere-egyezmény teljesítésére". Ha ezt a magyar fél hátráltatná, akkor „az első módszer az egyezmény egyoldalú végrehajtása lenne. Ezért belpolitikai eszközökhöz kell folyamodni, vagyis a magyar lakosságot a cseh országrészekbe kell átszállítani.” A reszlovakizációt is ahhoz a feltételhez köti, hogy „ezek a családok átköltöznek Csehországba”. Anton Granatier, a Telepítési Hivatal osztályvezetője, a Központi Reszlovakizációs Bizottság tagja a 353 038 magyar személy reszlovakizációs kérelmét elemezve több javaslattal állt elő. Szerinte 200 000 személy kérelmét kellene elfogadni, mert „elfogadhatatlan, hogy az olyan kimondottan magyar járások, mint a Galántai, a Vágsellyei, a Királyhelmeci, a Zselizi vagy akár a Tornaijai egyszerre szlovák járások legyenek”. Javasolta megadni a szlovák nemzetiséget a pedagógusok és a lelkészek 90%-ának, valamint a volt magyar uralkodó osztály tagjainak, mert így „lehetőségünk van az ún. magyar történelmi nemzet felszámolására Szlovákia területén”. A csehszlovák kormány 1946. augusztus 13-i ülésén a fentebb említett javaslatokat is figyelembe véve, a külpolitikai helyzettel egyeztetve hozzákezdett tervének megvalósításához. A deportálásokat, melyet hivatalosan „munkaerő-toborzásnak” neveztek, három szakaszban bonyolították le. Az első szakasz 1945 őszén kezdődött. A kényszermunka itt a háborús károk eltávolítására irányult, amely szokványos háború utáni állapotnak tekinthető, bár elsősorban Kelet-Szlovákiában ennek is volt némi nemzeti színezete. A Szociális Megbízotti Hivatal 1945. december 5-i jelentése szerint szeptember és december elseje között 9247 magyart vittek Csehországba kényszermunkára. 1945. november 8-án pontos listát készítettek a férfiakról. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, hol dolgoznak, milyenek a feltételek, mert a kormánykörök határozott szándéka az volt, hogy a férfiak, a családfők kitelepítése után a családokat is utánuk küldik, természetesen azzal a céllal, hogy ezek már Csehországban maradnak. A deportálások második szakasza 1946. október 19. és 1947. február 26. közé tehető. A már idézett 71/1945. és 88/1945. számú elnöki dekrétum értelmében a magyarkérdés „végleges megoldása” volt a cél. Kezdetben úgy indult, hogy 10 ezer magyar férfi (16-55 év között) vesz részt az őszi betakarítási munkálatokban, mert a hárommillió német kitoloncolása után nagy volt a munkaerőhiány Csehországban. Egy ideig igyekeztek betartani az önkéntesség elvét, de ez sikertelennek bizonyult, mert „a magyarok nem mozdultak". Ezért a kormány 1946. augusztus 6-7-i ülésén elrendelte a kényszerű munkaerő-toborzást. Ezt a munkát a Belügyi Megbízotti Hivatal, a Szlovák Telepítési Hivatal és a Szociális Megbízotti Hivatal végezte. Az 1946. november 4-i 12-771-1/1. szá56
