L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)

2. A halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások

ján megtudhatták mindjárt azt is, hogy milyen vallású volt az illető. Ez a szokás csupán a század első évtizedeiben élt, a második világháború után már elmaradt. Ekkor a haláleset beállta után a megszokott harangozási időben egyszerre szólaltak meg a harangok, mégpedig úgy, hogy az a felekezet húzta meg először, akihez az elhunyt tartozott. Ez a mai napig fgy van. Amikor megszólal a harang, már nagyon sokan tudják a faluban, hogy ki az elhunyt személy.

Amikor meghalt valaki, akor szalatak, hogy húzák meg azt a harangot, amilyen valású vót, aki meghalt. Azér, hogy hírül agyák, de oszt utána rendesen is harangoztak. Meg oszt amikor hoztak is valakit haza a faluba, ha valahol másüt halt meg, akor is csengetni keletet.

A legidősebb adatközlők sem emlékeznek arra, hogy másképpen szólalt volna meg a harang, ha férfi, nő, vagy gyerek lett volna a halott:

Én nem halotam erői, de ara se emlékszek, hogy anyám emlegetet vóna ilyesmit. It mindig úgy harangoztak mindenkinek, akar református vagy más valású vót. Én nem is halotam ilyenről, hogy szokot leni.

Arról viszont vannak adataim, hogy a szomszédos Berzétén a század második felének elején még különbözőképpen harangoztak a gyerekeknek, az asszonyoknak és a férfiaknak is:

Azelőt Berzétén régeben az vót még a szokás, hogy a gyereknek egyet, az aszonynak ketőt, férfinak hármat csengetek a harangal.

Ha a hozzátartozó nem otthon hunyt el, hanem a faluban, vagy azon kívül érte a halál, akkor személyesen mentek el a munkahelyről és tapintatosan közölték a családtaggal a halálhírt. Ha a helyi bányában érte szerencsétlenség, akkor is személyesen tudatták a hozzátartozóval. De volt arra is példa, hogy a hozzátartozó akkor tudta meg, mi történt, amikor már hozták is a szekéren az elhunytat. Ilyenkor már a harangoztatást megelőzően pillanatok alatt híre ment a faluban, hogy ki halt meg és milyen körülmények között. A század első felében, a negyvenes évek végéig még általános szokás volt, hogy ha a kórházból, vagy máshonnan hazahozták a halottat, meghúzatták annak a felekezetnek a harangját, amelyhez az elhunyt tartozott. így adták hírül a faluban, hogy haláleset történt. Ha a hozzátartozót a falun kívül, távolabb vagy közelebb baleset érte, vagy más tragikus esemény következtében (pl. háborúban), esetleg távolabbi kórházban húnyt el, akkor táviratot szoktak küldeni a faluba.

A második világháborúban elesett egyik rudnai fiatalember halálhírét a Rozsnyón megjelenő Sajó-Vidék is közölte, azonban a vezetéknevet tévesen Bocskornak írták a Bacskor helyett:

"Hősi halál. - A rozsnyói római katolikus plébániai hivatal útján a Magyar Vörös Kereszt központi tudósítója 20/1942. sz. alatt kelt levele: 'Tekintetes Bocskor Jánosné úrnőnek Rozsnyó-Rudna. - Mélységes fájdalommal értesítjük, hogy fia

51