L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
2. A halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások
A halotti torokat Rudnán rendesen a házaknál tartották, s az év melegebb szakaszaiban az udvaron szoktak teríteni. Erre az alkalomra sohasem főztek, hanem száraz, hideg étellel kínálták meg a vendéget: kolbásszal, sonkával, kaláccsal. A második világháborút követő időszakban viszont már a szalámi vált általánossá, valamint édes és sós süteményt sütöttek, vagy vásároltak. Italként bort és pálinkát, szódavizet szolgáltak fel, majd később ezt a limonádéval és más alkoholmentes üdítőitalokkal bővítették ki. Néhány helyen később, főleg a második világháború után, már kávét is adtak a vendégeknek. A hozzátartozók igyekeztek inkább több ételt és italt biztosítani a torra, hogy ha esetleg többen jelennének meg, mint amennyire számítottak, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljenek. Rudnán is volt néhány olyan beszédesebb idős ember, aki a halotti toron rövid beszédet mondott a halottról, majd a résztvevőket felszólította, hogy az elhunyt emlékére egyszerre ürítsék poharukat: A temetés után a haloti toron fel szoktak szólalni bizonyos emberek, akik beszédet montak, megemlékeztek a halóiról. It a faluba, úgy tudom Szőllős Józsi bácsi, Burdiga Andor bácsi meg az öreg Burkovszky, a Burkovszky Józsinak, aki már meghalt, neki az apja szokot. Figyelemre méltó, hogy az evangélikus Burdiga András, aki az utolsó halottkém volt a faluban, nem csupán evangélikus vallású elhunyt halotti torán mondott beszédet, hanem református vagy katolikus esetében is. A második világháború után e gyászbeszédek tartása fokozatosan elmaradt. A toron az elhunyt részére is üresen hagytak egy helyet, de a második világháborút követő időszakban ez már egyre ritkábban volt így. Idősebb adatközlőim túlnyomó többsége ismeri azt a hiedelmet is, miszerint a tor után másnap reggelig ott kell hagyni az ételből az elhunytnak is az asztalon. Erre több konkrét példát is felhoztak: Nálunk azelőt szokás vót, amikor az apósom is meghalt (1963-ban), akor tétünk az asztalra kenyeret, sót, meg pájinkát is öntötek, amikor már mindenki hazament a toról. Akor monták, hogy vót-e elbúcsúzni vagy nem, ezt neki rakták ki. ❖ Amikor tor vót azeló't a háznál, akor mindig ot keletet hagyni mindent, ahogy vót. Ot keletet hagyni, hogy ő is vacsorázon. Csak másnap szokták elpakolni. Meg a halóinak szoktak a toron üres széket is hagyni. Mink mind a mai napig is hagyunk, amikor ünep van, karácsonykor, szilveszterkor mindég ki van téve egy tányér, ugyanúgy, mint másnak, meg a szék. Mai napig is mindig. Én is halotam, hogy it Rudnán a tor után othagytak az asztalon mindenből egy keveset, oszt azt monták, hogy az a haloté. Középkorú adatközlőim csak néhányan emlékeznek a halott etetésének a szokására, a fiatalabbak pedig - egy-két kivételtől eltekintve - nem is hallottak már 131
