Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Sz. Tóth Judit: A jeles napok szokásai
A korcsoportok felnövekedését az egész falu szemmel kísérhette. A templomban külön helyen ültek az iskolás lányok, lenn, az oldalsó lócákon. Az iskolás fiúk, iskolásgyermekek fenn a karban, ugyanott a már konfirmáltak és az idősebb legények is születési évük szerint. Ebbe a karba szívesen ültek a még gyermektelen fiatal házasemberek. Azokat a lányokat, akik már konfirmáltak, a másik karba, a nagykarba ültette a kántortanító, a legfelső székbe. Évente lejjebb ültek, így legelöl voltak a legidősebb lányok. A legényavatás és a legénybíróság meglétére emlékeznek a ma élők, de többre nem. Az egyetlen ismert adatközlés Adorjántól származik.6 Eszerint a 16 éven aluli fiú még bálba, kocsmába nem járhatott, napszállat után nem kószálhatott az utcán. A rendre a legénybíró ügyelt, aki akár meg is üthette az engedetlen fiatalt. Aki a 16. évét betöltötte, legénnyé avatták. A kocsmában minden avatandó legény egy-egy liter pálinkát fizetett a legénybírónak, amit közösen el is fogyasztottak. Ettől kezdve a felavatottak legényszámba vétettek, járhattak a bálba, kocsmába és udvarolni. Az időseb legények közül választották meg a legénybírót, akinek nagy tekintélye volt a faluban. Az ünnepeken, rendezvényeken ólmos végű botjával jelent meg, ez volt tisztének jelképe. De verekedések alkalmával is előkerült a bot, s ez halálesethez is vezethetett. Ez és az első világháború kitörése együtt vetett véget a legénybíróság intézményének. 1912-ben választották az utolsó „valódi” legénybírót. 1918-ban még legénybíró lett egy Bálint nevű legény, de ekkor már tényleges szerepe nem volt, a csendőrök vigyáztak a rendre. Lakodalom A legény, amíg udvarolt, komoly szándékát többféleképpen is kifejezte: például befizette a bálba a leányt, elment hozzá vacsorára, májusfát állított. A legény anyja szintén kifejezhette tetszését vagy rosszallását. Ha tetszett neki a menynekvaló, a májusfára kendőket vett. Mégis nagyon hosszú és ceremoniális út vezetett el a kézfogóig. Az alábbi szokásrend a második világháborúig élt, azután egyszerűsödött. Egy asszony, a lánykérő egy héten át jár a lányos házhoz, hogy biztosan megtudja a szülők szándékát. Az utolsó napon elmegy a legény anyja, hogy megbeszéljék a kézfogó napját. A kézfogóra is hívogattak, mégpedig a hívogatok, két községi „cseléd", alkalmazott (pl. kisbíró), mellükön átfogott hosszúkendőben hívta meg a vendégeket. „Én az én uramtól (XY-tól) küldve vagyok, hogy a ti házatok népét meghívjam a lakodalomba!" A hívogatónak az emlékezet szerint botja is volt, a vőfélybothoz hasonló, pántlikákkal teli, amivel mondandója nyomatékéül koppantott a földön, vagy érkezéskor megkocogtatta az ablakot. (A vőfély azonban nem járt hívogatni Kisgéresen.) 6 ADORJÁN i. m. 26-27. 231
