Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)

Sz. Tóth Judit: A jeles napok szokásai

A szertartásos hívogató személyeken kívül még két-két asszony járt meghívni a segítőket, a fennjáró embereket, szakácsnékat. A sütés-főzés olykor felért egy lakodalmi készülődéssel.

A kézfogé napján délután a lánykérő személy harmadmagával elindul a menyasszonyos házhoz. Az övükben szőttes kendő van, ez jelzi azt, hogy a hőrészesekhez tartoznak. A lánykiadó fogadja őket. Majd előadják jövetelük célját, a lánykiadó válaszol. Ekkor hosszú, akár félórás monológok is elhangzanak, retorikus megfogalmazásban, telis-tele bibliai utalásokkal. A párbeszéd háromszor ismétlődik más-más szöveggel, állítólag azért, mert a század elején még a kérő minden egyes válasszal visszament a vőlegényhez, így a leánykérés egész délelőtt tartott. Amikor végre odaadták a leányt, a kérő (száz pengővel teli) átkötött borítékot adott át, a kiadó pedig a menyasszony ajándékát, a jegyet. A jegy tányérra tett fehér csipkés zsebkendő volt, rajta aranyozott rozmaringos bokréta, amit a vőlegény azontúl a kalapja mellett hordott. Ezzel a lánykérő küldöttség visszamegy a vőlegény házához, majd a vőlegény egész rokonságával együtt átmegy a menyasszonyhoz, ök a hőrészesek. Itallal a menyasszony fiatal házasember rokonai kínálták a vendégeket, majd vacsoráztak, és zene nélkül, nótaszóra táncoltak, mulattak.

A jegyeseket a pap háromszor hirdette a templomban, az utolsó hirdetés utáni héten esküdtek meg. A lakadalmat csütörtökön vagy szombaton tartották, és három napig tartott. Az esketés a templomban délelőtt volt. A vőlegény az ő násznépével meg a zenészekkel elindult a menyasszonyért, ezt énekelve:

Hajáré, hajáré, szárnyon járok mán én,/Ahol szép lányt látok, oda szállók már én, / Szállók a vállára, sima subájára, / Rakok páros csókot szőkére, barnára.

A menyasszonyt kikérték, s együtt elindultak a hűire. A templomból kijövet a harangozó bezárta az ajtót, s némi pénz fejében engedte át a násznépet, ez volt a boldogság vámja.7 Míg a fiatalok a parókián iratkoztak, a násznép táncra perdült. Ezután táncolva-mulatva hazakísérték a menyasszonyt, s a vőlegény az ő vendégeivel hazament.

Még ebéd előtt a nagyvőfély visszatért kikérni a menyasszonytól a szőttes kendőket. A legszebbeket a nagyvőfély, a nyoszolyóasszony és a nyoszolyólány kapja. A nagyvőfély hazavitte ezeket, majd újra eljött a menyasszonyért, aki szüleivel a vőlegényes háznál ebédelt. Az emlékezet szerint ilyenkor, ebéd után volt a menyasszonyforgatás, fizetségért, majd a menyasszony hazament, és várta, hogy utoljára jöjjenek érte.

Este a vőlegény házától újra elindult - a már kendőkkel felékesített - násznép a muzsikusokkal a menyasszonyért. A lánykérö és a lánykiadó között újra hosszas párbeszéd folyt, végül álmenyasszonyt hoztak elő. A ceremónia közepén végre előkerült az igazi menyasszony, akit most búcsúztatott el a nagyvőfély a családjától, szomszédaitól, lánybarátnőitől. Régebben ekkor, a menyasszonnyal együtt vihették át férje házához a kelengyés ládáját, a stafírungját, ám erre csak az induláskor énekelt dal szövege utal:

'ADORJÁN i. m. 12.

232