Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
mást is, szerettek dolgozni. Jól megfértek a családok a közös portán, s ha voltak is egyenetlenségek, azok nem rontották meg végletesen a kapcsolatokat. A munka tisztelete a példaadó gazdáknál a közös gazdálkodás idején is megmaradt. „Sokat kellett dolgozni, de boldogult az ember a JRD-ben is. Csak úgy lehet az asztalról levenni, ha tesz is rá valamit az ember” - mondta egyik idős adatközlőnk. Ez jószerével ma is jellemzője a géresieknek, jóllehet a korábbi munkamorál is sok tekintetben átalakult. A falu birtokstruktúrája miatt sok szegény ember volt, a valódi nagygazdaréteg a két világháború között már hiányzott. Mindenki iparkodott, hogy egy kis földhöz jusson. A szegényebb családok elmentek kepét aratni, kapálni a prépostság szőlejébe vagy a helmeci szőlőkbe, sokan vállaltak harmados művelést: a jobb gazdák főleg kukorica- és krumpliföldet adtak ki a termés harmadáért. Szerencsés esetben ebből eladásra is jutott. A gyermeket hamar munkára fogták. Ahogyan felnőttkorban, úgy a gyermekkorban is nagy különbség volt abban, hogy ki mennyire becsülte, szerette a munkát. Aki a szüleitől azt látta, az maga is megfogta a kapát, amikor hazament az iskolából - a cseh republika alatt nyolcéves iskola volt-, s 13-14 évesen kapálni ment. Az ügyesebb fiúk 14-15 éves korukban már a felnőtt férfiakkal együtt kaszáltak, s maguk is meg tudták fenni a kaszát. Hasonlóan be tudták fogni az ökröket a járomba, az erősebbje akár meg is szántott. A rendelkezésre álló munkaerő - a tőkehiány mellett - a modernizációnak is akadálya volt: a kézzel való vetésben a gazdák többsége jobban is bízott, minta gépben. Olcsóbb volt a munkaerő, mint gépeket venni. Ma is van olyan idős gazda, aki nem engedi be a szőlő közé az ekekapát, mert azt tartja, hogy maga kézzel jobb munkát végez, s gyorsabban is halad azzal. (Az ekekapa csak a második világháború idején kezdett elterjedni a faluban.) A közös gazdálkodásig megmaradt a családtagok közötti hagyományos munkamegosztás. A nők nem minden munkában vehettek részt: ők szedték a markot, segítettek a bordásnál, különösen a kapálásná\. Erősebb, ügyesebb asszonyok rakták gyakran a boglya tetején a szénát. Az asszonyok dolgoztak az aprólék (baromfi) körül; övék volt a házimunka. Az istálló a férfiak birtoka volt, az asszonyok legfeljebb fejni mentek oda. (A férfiak ritkán fejtek.) Az idősebb férfiak kapálni eljártak, de kaszálni, aratni már nem mentek. A korosabb gazda fiára, nemritkán a vele élő vejére bízta a gazdaság irányítását, a munka szervezését, ha alkalmasnak vélte a feladat elvégzésére. Nagy jelentősége volt a géresiek munkájában a seg/rségnek. Ha idős rokon vagy özvegyasszony volt, annak a rokonok hordták be a terményét. Gépeléskor rendre összeálltak rokonok, ismerősök, szomszédok, a végzett munkát hasonló módon segítették vissza. Az öröklés rendje - valamennyi gyerek örökölt, a szülőkkel maradó valamivel többet - elaprózta a géresiek földjeit, a szigorú endogámia valójában ezt a folyamatot igyekezett lassítani. „Ha itthon is kapsz szalmát, ne menj más faluba szénáért"- mondták az idősebbek. A föld összetartása volta legfontosabb szempont, s a gazda vagy a legidősebb fia által irányított, közösen művelt föld, a sokféle közös munka egészében meghatározta a paraszti tevékenység súlypontjait és 193
