Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
szerkezetét. Igen gyenge volt a második világháború előtt a társadalmi mobilitás is: a parasztember nem tudta taníttatni a gyerekét. Az egyház sem vitte iskolába a parasztok gyermekét. A második világháború után gyorsult fel mind a faluból való elvándorlás, mind az iskoláztatás. 2. A javak cseréje Az egyes parasztüzemek földterülete, a rendelkezésre álló munkaerő, a család gazdasági „stratégiája”, a hozzáértés s számos más tényező szabta meg, hogy az egyes géresi családok milyen eredményesen gazdálkodtak, s milyen kitörési pontokat találtak gyarapodásukhoz, gazdasági felemelkedésükhöz. A magángazdálkodásvégéig meglehetősen egységes volt a célkitűzések rendje, igazából a vagyoni helyzet „döntötte el" az egyes gazdaságok üzemszervezetének strukturális arányait. A magángazdálkodás időszakában lényegében senkinek sem volt tartalék készpénze, nem voltak bankbetétek: a megszerzett pénzt befektették, abból jószágot, ha lehetett, földet vettek. Az utóbbira a megmerevedett birtokstruktúrában alig volt lehetőség: nem volt tovább növelhető a termőterület, s egyre inkább életképtelen parcellákon voltak kénytelenek gazdálkodni. A gazdálkodás egyik központi gondolata az volt, hogy a gabonafélékből és a termesztett növényekből a gazdaság önellátó legyen, az eladható termelvényekből piacra is vigyen, s képes legyen ellátni az állatállományt. Pénzhez jutni leginkább az ökrök értékesítésével lehetett: gyengébb minőségű jószágokat vásároltak, azokat feljavítva némi haszonnal adták el. Ritkább volt a sertések eladása. A termelvények közül biztos piaca volt a cseresznyének. Több generáción át az első biztos jövedelemnek számított a korai burgonya értékesítése: jobb gazdák akár 15-20-25 szekérrel is eladtak belőle. A kései krumpli inkább a táplálkozást és az állatállomány ellátását szolgálta, a homokos hátak művelésének leggazdaságosabb módja volt. Néhány szekérrel adtak el dinnyéből is. Az egyes értékesíthető javaknak megfelelően alakult a vásározás köre is, amit azonban a trianoni határok, majd Kárpátalja területének a második világháború utáni Szovjetunióhoz csatolása erőteljesen átformált. Már az úrbérrendezést előkészítő bevallások szövege megemlékezik a géresiek vásározóhelyeiről: elsőként Újhely, aztán Kisvárda és Gálszécs vásárait említi a szarvasmarhák adásvételének helyeként, majd Helmec és Zemplén sertésvásárait említi.37 1920 előtt a jószágkereskedelem Kisvárda, Riese, Csap, Ungvár, Beregszász, Munkács, Újhely és Helmec sokadalmain zajlott, aztán a géresiek (is) elveszítették a magyarországi vásárhelyeket. Itt elsősorban Újhely kiesése érintette érzékenyen a gazdálkodókat, s a kereskedés súlypontja - Helmec mellett - Kárpátalja vásáraira tevődött át. Különösen az ökrökkel való kereskedés kötődött sok szállal a keleti részekhez. A valódi traumát a csehszlovák-szovjet határ új kijelölése jelentette, aminek súlyát azért nem érezték sokáig, mert a közös gazdálkodás lezárta az egyéni gazdasági törekvések hagyományos módozatait. Helmec központ-szerepe ekkor már domináns lett, de másodlagos központként szóba jött Nagykapos is. Ebben a vonatkozásban - pár évig még - ugyancsak az ökrök 37 Takács Páter-Udvari István 1998. 30. 194
