Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai
radt. Ha száraz idő volt, akkor a soványabb helyeken meg sem forgatták a szénát, a lapályabb részeken az erősebb füvet mindig megforgatták. A megszáradt szénát takarták: villával burcsikokba összehurkázták egy 4-5 méteres szakasz termését, két oldalról középre igazítva. A középen keletkező csomó neve hurka. Ezt ordasokba gyűjtötték: amit két ember elbírt a két rúdon, annyi volt a rudas. 10-12- 15 rudasból raktak meg egy boglyát: egy ember rajta állva igazította a szénát, a többiek alulról villán adogatták fel. Mikor kitetőzték a boglyát, szénából kötelet csavartak, s azzal rögzítették a boglyát. Az emlékezetben elérhető időben csak vasvillát használtak a szénamunkához. A szénát a nyári munkák után, általában a cséplés befejeztével szállították haza. A vénszéna, az első kaszálás sokáig várt a réten - volt, hogy az október is odakint találta -, a sarjút igyekeztek azonnal behordani a száradása után. A szekérre két vendégoldalt, tettek, amire általában egy boglyát tudtak felpakolni. Felül kötőrúddal, nyómórúdöa\ szorították le a rakományt: elől lánc tartotta a rudat, hátul a rudallókötél rögzítette a bérfához. A szénát vagy a csűrbe pakolták, vagy - a vetett takarmánynövények elterjedése után egyre inkább - az udvaron rakták boglyába. A boglyából a szénát vagy vashoroggal húzták, mások ócska kaszapengével vágták. A taposós szénavágó csak a szövetkezet idején terjedt el, a magángazdaságok korábban nem használták. Átlagos esztendőkben elegendő széna termett, de volt olyan száraz év, hogy Eszenkére (Zétény határa) vagy Bésre kellett szénáért menni. A bési határon lábon is vettek füvet, s maguk kaszálták azt le. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a vízen túli falvakból jöttek szénáért Keresztúrba, ha az ő rétjeiket elöntötte a víz. A jobb gazdáknak általában kitartott a széna meg a vetett takarmány, a szegényebbek viszont sokféle ínségtakarmányra szorították jószágállományukat. Ezt azonban igyekeztek váltva vagy keverve adni a jobb minőségű takarmánnyal. Megszedték a zab, az árpa törekjét, s azt takarmányrépával keverve adták a jószágnak. A törekbe répát reszeltek, főtt krumplit adtak hozzá, azt etették meg a tehénnel. A lónak is odaadták a zabszalmát, árpaszalmát is, de ott volt előtte berácsolva a széna, lóhere, lucerna. A jó lónak reggel 1-1,5 liter zab járt, de kapott hozzá répát is. A tököt főleg a sertésnek adták; kapott belőle a szarvasmarha is, de attól nem volt teje a tehénnek, hasznos volt viszont az ökörnek. Általános volt, hogy beszecskázták a zab és az árpa szalmáját, ha már a törek elfogyott; ezt is takarmányrépával keverték össze. Mindenki felétette a szarvasmarhával a tengeri góréját: kúpokban állt az udvaron, kora reggel vitték be az istállóba, amíg még nem tört a levele. Tettek belőle a csűrbe is, hogy ne hordja be a hó. (Nem várták meg ősszel, amíg teljesen lesárgul: kicsit zöldes szárral vágták le a jószágoknak.) A górét elvágták két-háromfelé, nem tették hosszan a jászolba. Amit az állatok a szárából meghagytak, azt eltüzelték, vagy kiment a trágyával. (A visszamaradó szár neve izik.) Volt, aki este, víz után tette a kukoricaszárat a jószág elé, hogy éjszaka törje. A takarmányrépát az udvaron lehalmozták télre: szalmával és földdel takarták be. A sertések megkapták a tehéntejből visszamaradt savót. Jobbára moslékon voltak: krumpli volt bőven, de dara is került a moslékba is, külön is. A baromfi tengerit, búzát, árpát kapott, főleg télen: tavasztól őszig a kertben járt, nyáron felette az eperfák termését is. 188
