Liszka József: Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében - Jelek a térben 5. (Somorja-Komárom, 2015)
1. Bevezetés
10 1. Bevezetés A vizsgált terület etnikailag is vegyes, s noha zömében magyarok lakják, jelentős mértékű a szlovákok részaránya (főleg az északabbi területeken egy sor „tiszta” szlovák településsel is találkozunk), illetve történetileg németek, sőt még a horvátok is szerepet kaphattak. A nemzetiségi összetétel nem valószínű, hogy jelentősen meghatározta volna az adott település vallási gyakorlatát, miközben teljesen kizárni sem lehet. így, ha térképen nem is szemléltetem, amennyiben az adott jelenség megkívánja, a későbbiekben ezekre az etnikai viszonyokra is kitérek majd. 1.2. Kutatástörténet, források Noha jelen kötet célkitűzései nem indokolják a Szentháromság tanából kinövő, ahhoz kapcsolódó szerteágazó ikonográfia irodalmának aprólékos áttekintését, bizonyos fontosabb, a magyar nyelvű szakirodalomra leszűkített előmunkálatoknak legalább a futólagos szemléje azonban mégis megkerülhetetlennek látszik. Tudomásom szerint az első, a maga nemében (noha időközben nyilvánvalóan megszaporodtak a tárgykörre vonatkozó ismereteink és a szempontjaink) azóta sem felülmúlt áttekintését adja Csemegi József egy 1957-ben közreadott, ám nyilvánvalóan korábban írt tanulmányában a középkori Kárpát-medence3 Szentháromság ikonográfiájának, előzményeinek, illetve annak a népművészetben nyomon követhető, későbbi lecsapódásainak. Szemléjét a budapesti Néprajzi Múzeum kerámia-gyűjteménye egy darabjából kiindulva nyitja, hogy egy hatalmas, európai kitekintésű kultúrhistóriai ívet megrajzolva végül a Szentháromság ikonográfia alakulásának, kapcsolódásainak teljes Kárpát-medencei szemléjét nyújtsa. A Szentháromság-eszme ábrázolási lehetőségeinek két formáját különbözteti meg. Az egyik az olyan jel, illetve szimbólum, amely áttételesen fejezi ki a háromszemélyű egyistenség eszméjét. Ez különféle geometrikus (kör, háromszög stb.), illetve zoomorf vagy antropomorf alakzatok megkomponálása révén jött létre. Ezek a motívumok nagyobbrészt kereszténység előtti gyökerekkel bírnak, és sokszor messze túlmutatnak az eurázsiai kultúrkörökön is. A középkorra, sokukból tartalom nélküli díszítőelem lett, miközben fokozatosan az előtérbe kerültek, majd az ellenreformáció korától bizonyos esetekben egyre dominánsabbá váltak az emberalakos, gyakran valamilyen történetet is „elmesélő” (Jézus megkeresztelése, Mária megkoronázása stb.) ábrázolások. Lebilincselő és terjedelmes tanulmányát (aminek elméleti fejtegetései a kor lenyomatát viszont nagyon is magukon viselik, s mára már nem állják meg a helyüket) a lenyűgöző adatgazdagsága ma is megkerülhetetlenné teszi (Csemegi 1957). Dávid Katalin nem is olyan sokkal később megjelent áttekintésében, a magyarországi templomok, kápolnák középkori titulusainak vizsgálatához végzett előmunkálatai tanulságait foglalja össze. A Szentháromság, az ő szóhasználatában trinitas ábrázolások (és nem a jelek, jelképek) fejlődésének európai folyamatait, azoknak teológiai vetületeit, s az azokból adódó kérdéseket, a rendszerezés új szempontjait foglalta össze. Nem is annyira mellesleg ikonográfiái szempontból újraértelmezi közben az esztergomi Keresztény Múzeum vonatkozó emlékanyagának egy részét is. Csemegi József fentebb tárgyalt tanulmányával (amelyben a szerző a kérdéskör teológiai szempontjait általános vallástörténeti keretekbe helyezve egyrészt elmaszatolta, másrészt kifejezetten szembe is helyezkedett vele) ellentétben, Dávid Katalin tehát, miközben hangsúlyozza, hogy „a teológia, tudjuk, nem egyedüli meghatározója volt az ábrázolás alakulásának”, kiemeli, hogy bizonyos vonásait és változásait viszont „nélküle nem érthetjük meg”. Ezért indokoltnak tartja, hogy „az ábrázolást az egyházi tanítással összevetve” vizsgáljuk, miáltal „lehetőséget kapunk a mű keletkezési idejének, a kialakult ábrázolási séma történelmi okának pontosabb meghatározásához, a szimbólumok kialakulásának, alkalmazásuk okának precízebb megállapításához azzal, hogy a tan történelmi fejlődésével egyeztetjük” (Dávid 1962, 24). Fontos szempont ez, hiszen amellett, hogy bizonyos motívumok, ábrázolási módok önmagukban, „profán módon” is terjedtek, alakultak, a teológiai háttér, az egyházi szabályozások ezeket a kialakulásokat, terjedéseket és megszűnéseket mederben is tartották. Bálint Sándor az egyházi ünnepek népi kultúrabeli kapcsolódásait áttekintő grandiózus munkájában a Szentháromság vasárnapja bemutatása kapcsán számba veszi a történelmi Magyarország Szentháromság-patrocíniumait éppúgy, mint a Szentháromság-ábrázolások különféle megnyilvánulási formáit (Bálint 1977,1: 392-412). 3 A továbbiakban a Kárpát-medence, a középkori Magyarország és a történelmi Magyarország kifejezéseket (amelyek, ha elnagyoltan is, de többé-kevésbé mégis egymás szinonimáiként értendőek) az egyes szerzők szóhasználata nyomán közlöm. Magam egyébként, ebben az összefüggésben inkább a Kárpát-medence kifejezést részesítem előnyben.
