L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
sorsomon keresztül próbáljam megérteni azt, hogy miért is kell emlékezni arra, ami szomorú, ami fájdalmas és amit örök veszteségként őrizünk a szívünkben. 1945. január 6-án, vízkereszt hajnalán Párkány felől „bejöttek az oroszok”. Hat napig tartó kemény csatában eljutottak a szeszgyárig, a mostani téglagyárig, s a védővonalat kiépítő német csapatok kénytelenek voltak visszavonulni a Cigánytó, a Vásártér, az Ereszténylapos és az erdő védelmébe. Itt tartották magukat február 18-ig. A líceumgátba beásva géppuskás legénykék halálra szántán védték a visszavonuló társaikat. Biztosan tudták, ezek az utolsó napjaik. így is volt. Bátorkeszin fejezték be életüket az eddig megtalált nyolcvanketten. Regények regényét lehetne megírni arról a 44 napról, amit falunk lakossága, főleg a nők - átéltek. Február 18-án az orosz csapatok visszavonultak Kéméndig, majd márciusban második bevonulásuk hírére majdnem az egész falu elmenekült. A mi családunk is útnak indult. Édesanyám azt remélte, hogy a novemberi általános mozgósításkor bevonult édesapámat megtaláljuk a visszavonuló német hadseregben. Komáromban bekerültünk a civilek és a katonák alkotta menetoszlopba, s irány Ausztria. Hátunkban az orosz hadsereg, visszaút nincs. A cél ismeretlen. Lovaskocsin vándoroltunk heteken át. Apámat soha meg nem találva, idegenben, istállóban szült meg szegény anyám, soha nem mondta, nem is éreztette, csak én gondoltam igy - tehernek és nem örömnek - harmadik leánygyermekként, harminckét évesen, özvegyen! Engedjék meg, hogy ebben az elérzékenyült pillanatban még mélyebbre engedjem Önöket nézni fájdalommal telt lelkembe, s a prózai szavak helyett verssel fejezzem ki azt az érzést, amit a pusztítás, az értelmetlen háborúk okozhatnak emberek lelkében egy életen át. {Bátoreszi Alap 3, 2002/5, 1-2) Szabóné Jozefik Edit Soha nem láttam Hogy elmúltak lassan felettem az évek Úgy nőtt velem a vágy, egy ki nem mondott Örökké eltemetett szó után: Apám. Öntudatlan gyermek éveimben Nem éreztem azt, hogy nem volt velem Gondoktól fáradt ősz anyám volt mindenem. S most érett eszemmel, egyre többször Érzem, tudom, ha itt lehetne, élhetne, élne Teljesebb, jobb lenne az életem. Nem érte meg, míg világra jöttem. Nem hallhatta elárvult sírásom. Nem tárhatta felém védőn karjait. El kellett mennie. Megjött a pecsétes levél. Nem várhatott meg engem. Pedig békés, Nyugodt ember volt. Mennie kellett. Soha nem láttam. Soha nem csókoltam. Csak halkan beszélt róla anyám Mikor árván virrasztottuk át az éjszakát. ízlelgetem a szót. Halkan kimondom. Óriási ereje van. Meg nem sirathatom, Várni nem várhatom, mégis velem van! Hogy elmúltak lassan felettem az évek Úgy nőtt velem a vágy, egy ki nem mondott, Örökké eltemetett szó: Apám. 348 (Bátorkeszi Alap 3, 2002/5, 1-2)
