L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
testi-lelki szenvedését, az otthon maradottak keserveit. A fennmaradt tábori lapok rövid üzeneti nyomán szétszakított, egykor boldog családok megannyi fájdalmát, keserűségét tárta elénk. Különösen meglepte a hallgatóságot az elhurcolt mocsi zsidókról való megemlékezése. Szinte mindegyik családról (12-ről van szó) tudott mondani valami újat, fontosat, elsősorban a falu életében betöltött szerepük, foglalkozásuk szerint. Hihetetlen, hogy a mai fiatalok (talán ez nem csak az ő bünük!) tán még a nevét sem tudják az elhurcoltaknak, pedig 60 évvel ezelőtt nagyszüleik együtt játszottak a zsidó gyerekekkel. Ahogy Novák Tamás dr., a komáromi zsidó hitközség képviselője mondta: „a füst elszállt, annak nincsen nyoma.” Az 51 zsidó szánnazású mocsi lakos közül 44-en vesztették életüket, néhányam munkaszolgálatosként, nagyrészük német haláltáborokban lelte halálát. Az 1944-es nyilas hatalomátvétel után a csendőrök gettóba hurcolták őket. Sokan emlékeznek még erre a pillanatra, az egész falu kint állt az utcán, könnyes szemmel búcsúztatták őket. A templomkerti megemlékezés még ünnepélyesebbé tette a református egyház és a Csemadok énekkarának fellépése. Az utóbbiak katonadalainak hangjai mellett helyezték el a koszorúkat a különböző szervezetek. A himnusz eléneklése után az ünneplők átvonultak az Imanuel gyülekezeti házba, hogy meghallgassák Böszörményi Jánosné József Attiláról szóló előadását, valamint a helyi alapiskola diákjainak irodalmi összeállítását. Ugyancsak a gyülekezeti házban nyílt kiállítás a II. világháborúval kapcsolatos írásos és tárgyi emlékekből - Szegediné Sánta Ilona és Szalainé Búcsi Margit szorgoskodása folytán. Korabeli újságok, plakátok, fotók, tábori levelezőlapok. Képeslapok és egyéb tárgyi emlékek láthatók a kiállításon. A katolikus templom falán elhelyezett emléktábláról másolat készült, amelyet az egykori lengyel menekültek állítottak, akik 1939 októberében mintegy százan érkeztek a faluba, akik 1939 októberében mintegy százan érkeztek a faluba, a megürült pénzügyőri laktanyában és családoknál kaptak szállást. A menekültek egy része tovább ment, hogy csatlakozzék a nyugati országokban felállított lengyel légiókhoz, más részük, főleg az idősebbek és a nők helyben vállaltak mezőgazdasági munkát. Nemcsak tárgyi és írásos emlékei vannak a szörnyű időnek. Lássunk néhány példát a háborút átélt emberek visszaemlékezéseiből is! (...) nyilasok erőszakkal elhurcolták a 15-20 év közötti fiatalokat. „.. .1942-43 telén bevonult mocsi fiatalok közül 14 életét vesztette a doni visszavonulás során. A háború végéig ez a szám 45-re emelkedett. Ennek a háborúnak már nemcsak katonahalottai voltak a faluból. A vallási hovatartozása és politikai meggyőződése miatt elhurcolt 44 mocsi lakos közül 38 lelte halálát német haláltáborokban, míg a falu 19 lakója a faluban lezajlott harci cselekmények következtében pusztult el, és a mintegy 25 főnyi elhurcolt levente közül ketten soha nem érkeztek haza. Közvetlenül a háború után hárman lettek áldozatai robbanásos balesetnek. A falu minden huszadik polgára a II. világháború áldozata lett” - írja Böszörményi János: Hadak útján - hadak szolgálatában c. cikkében. (Irodalmi Szemle). A falu térségében 20-25 német katona esett el a front alatt, közülük 3 a helyi temetőben van eltemetve. Sírjukat sokáig gondozták, ma már azonban egy tábla jelzi, ki nyugszik a sírhalom alatt. 1945. január 7-e és március 8-a között elesett 248 orosz és egy magyar katona. 1945 nyarán a párkányi hősi temetőben helyezték örök nyugalomra a katonai áldozatokat. {Múltunk Emlékei 2005. május, 9., 18) •k-k-k Koszorúk, könnyek, polgármesteri díj. Megemlékezés a II. világháború áldozatairól. [Szabóné Jozefík Edit, Bátorkeszi polgármesterasszonyának beszédéből] Tisztelt emlékezni összegyűlt Polgártársak! Ezen nevezetes és fájdalmas emlékű évfordulón szeretettel üdvözlöm Önöket, és kívánom, hogy lélekben azonosuljanak ezen megemlékezés fájdalmas tartalmával. Lehet, hogy itjúságunk nem szeret a múltra, a számára ismeretlen, rejtélyekkel teli világra gondolni. Talán a napi munkától megfáradt embereket is nehéz kimozdítani kényelmes otthonukból, hogy emlékezzenek arra, ami fájdalmas, ami örökre bevésődött szívünkbe, ami örökké fájó sebeket hagyott ... mégis meg kell tennünk, és nem szabad felejtenünk! Olyan sokszor mondtam már általánosságban elvont ünnepi beszédet, hogy most kivételesen engedjék meg nekem, hogy a Bátorkeszin történtekről és önmagámról beszéljek Önöknek! Saját 347
