L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
nemzetünkben él s amelynek ősforrása a messzi történelmi múltban valahonnan Ázsia belsejéből ered.” A nagy tetszéssel fogadott beszédet az ünnepi szónok ezzel az óhajtással fejezte be: ’’Higgyük, hogy a világháborús hőseink és ifjú honvédségünk véráldozata megtermékenyíti ősi erényeink televényét, majd ösztökélni fog még a hiányzó birtokaink visszaszerzésében és annak megtartásában elszántságot ad, nehogy még egyszer lesüllyedjünk az életnek alig nevezhető nyomorúságos tengődésbe.” A „Ferenczy István” cserkész-csapat zenekara eljátszotta a himnuszt, mire a rövid, de bensőséges és fegyelmezett keretekben lefolyt ünnepség véget ért és az alakulatok, valamint a nagyszámban megjelent közönség átvonult a gimnáziumba. A gimnáziumi hősök emléktáblájának leleplezése A napos és meleg időjárásra tekintettel a gimnáziumi ünnepélyt az épület előcsarnokában tartották meg, ahová már beépítették, zöld girlanddal övezték és nemzetiszínü lobogóval takarták el a leleplezendő emléktáblát, amit a Rimaszombati Volt Diákok Szövetsége készíttetett el. A Szövetség képviseletben Budapestről 10 tagú küldöttség élén megjelentek dr. Groó Béla igazgató-főorvos, elnök, dr. Lukács Géza miniszteri osztálytanácsos, alelnök és Baksay-Stech Géza bankigazgató, főpénztáros. Az épület előtt foglaltak helyet az egyházak, a katonaság és a hatóságok kiküldöttei, a gimnázium ifjúsága, a tűzharcosok és hadirokkantak. A Ferenczy-utcán vettek frontot a katonai díszszázadok, a leventék és cserkészek. Nagyszámban jelentek meg a főgimnázium volt növendékei nemcsak Rimaszombatból, hanem messze vidékekről is. A szónoki asztalt az intézet bejáratánál helyezték el. A leleplezendő emlékmű mellett négy diákcserkész helyezkedett el és ugyancsak idevonult a gimnázium énekkara, amely elénekelte a Magyar Hiszekegyet. Az ünnepélyes hangok után dr. Groó Béla lépett az asztalhoz. Mélyen a lelkekhez szóló beszédben adta át az emlékművet a gimnázium mai vezetőségének. Először vázolta a két évvel ezelőtt megalakult Rimaszombati Volt Diákok Szövetségnek ama célkitűzését, amely most még csak az emléktábla, később azonban egy nevekkel ellátott emlékmű megalkotásával akarja a gimnázium hősi halottjainak emlékezetét örök időkre kőbe vésetni. A mai fiatalság elé állította az öregdiákok példátadó erényeit, mondván, hogy a “hősök legméltóbb nyughelye az utódok emlékezetében, rajongó tiszteletében, soha el nem múló hálájában és a rájuk váró örök emlékezésben van. A kiontott drága vér parancsolóan követeli tőlünk, hogy ne álljunk meg csak az emlékezésnél, hanem merítsünk erőt az ő hálájukból, folytassuk harcainkat a magyar igazság teljes eléréséért: a magyar föld minden porszeméért.” Az Alma Mater hűséges fia hazafias tüztől áthatott szép szavait végül így fejezte be: “Ma az ország valamennyi falujában minden templom közös szentéllyé vált és mindenütt csak egyről prédikálnak: a hazaszeretetről, az önfeláldozásról. Ma mindenhol azoknak a megdicsőüléséről imádkoznak, akik a legdrágább kincsüket: az életüket adták a hazáért. Templomi imádságunk után idejöttünk, hogy Alma Materünk falai között megemlékezzünk róluk, s örök emlékezetükre elhelyezzük itt a mi hősi oltárunkat.” “Trikolorunkkal leborított hősi emlékmű hirdesd c gimnázium minden tanulójának múlhatatlan időkig, hogy ne lett légyen hiába e hősök vérének folyása. Beszélj majd ezentúl nekik izzó hazaszeretetről, hősi önfeláldozásról. Hirdesd a szemlélőnek a legszebb erények egyikét, a hazáért élni és halni tudást. Messze tájak harcmezeiről surranjon át e hősi halottak lelke az ünneplő közönségen, megilletni a szíveket, felforrósítani a kebleket a nagy hősi önfeláldozás nyomán megtermő végső dicső diadalra.” A “Hulljon le a lepel!” szavakra a szónok oldalán álló huszárkürtös az “Imához” kürtjelet intonálta, mire a díszszázadok feszes vigyázba állottak, a tűzharcosok meghajtották zászlókat és a közönség felállva némán tisztelgett a diákhősök szent emléke előtt. A kegyeletes aktus után vitéz Fábián Vilmos, tanügyi főtanácsos, gimnáziumi igazgató a hála és köszönet meleg szavaival vette át az emléktáblát. Majd költői veretű beszédben méltatta a nap jelentőségét, és jellemezte a magyar hősiességet. “Hősök bölcsője, és hősök sírja volt mindig Magyarország, a hősök emlékéről beszél ebben az országban minden kő és az ő dicső emléküket hirdeti a déli harangszó is, (amely a véletlen folytán éppen e pillanatokban hangoz el). Úgy a világháború hős katonáinak dicső haditettei és az ifjú magyar honvédség harci dicsősége bizonyítja, hogy a magyarnak a népek sorában az elsők között van a helye. A harctereken vitézen átküzdő ezüstöshajú igazgató ezután az iíjúsághoz szólt 323
