L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
A Pozsonyi Hajós-Egyesület közgyűlése. Az elesett hősök emlékét megörökítő relief leleplezése A Pozsonyi Hajós-Egyesület szombaton, e hó 27-én este hét órakor tartotta meg évi rendes közgyűlését, melyet ünnepiessé és jelentőssé tette az a körülmény, hogy a közgyűlés után leplezték le azt a köböl való gyönyörű dombormüvet, melyet az egyesület hősi halált halt tagjainak emlékére készíttettek és a klubház falába illesztettek. A dombormű Rigele Alajos szobrászunk alkotása, amellyel újabb tanúságot tett nagyszerű kvalitásairól. A dombormű dísze lett a Hajós-Egyesület amúgy is festői szépségű házának, de szép jele egyúttal annak a kegyeletnek, amellyel az egyesület tagjai hősi halált halt tagtársai emlékét tisztelik és emléküket minden időkre megörökítik. A közgyűlés a klubház első emeleti nagytermében folyt le Samarjay Gyula királyi tanácsos, elnök vezetésével, aki meleg szavakban üdvözölte a nagy számban megjelent egyesületi tagokat. (...) A közgyűlés után az összes megjelentek levonultak a Pozsonyi Hajós Egyesület csónakházának bejárata elé, ahol a bejárattól jobbra van az elesett egyesületi tagok emlékét megörökítő dombormű a falba beillesztve. Az emlékmű leleplezése alkalmából Arkauer István, a „Nyugatmagyarországi Híradó” szerkesztő-laptulajdonosa mondotta az emlékbeszédet. A beszéd így szólott: Kedves tagtársaim! A véletlen ügy akarta, hogy mai közgyűlésünk egybeessen azoknak a napoknak negyedik évfordulójával, amelyek a mai borzalmas világháború kezdetét jelentették. Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna a déli órákban csaknem naponta összegyűltünk, élveztük a perzselő nap sugarait, nem is sejtve, hogy a világtörténelem legnagyobb eseményei előtt állunk, nem is gyanítva, hogy olyan évek fognak reánk szakadni, melyek óriási változásokat időzne elő az egész emberiség körében, olyan évek, amiknek súlyát meg fogja érezni a fél világ minden családi köre, amely övéit szerető gonddal övezi. Soraink csakhamar megritkultak, elhangzott az első hadüzenet, majd az általános mozgósítás, utána a népfölkelés fegyverbe hívása, a kezdet kezdetén voltunk még, fel sem ocsúdtunk még a meglepetésből, melybe az események villámgyors pergése ejtett mindnyájunkat - és máris megérkeztek a mi számunkra a Pozsonyi Hajós-Egyesület száméira is az első gyászhírek, borússá téve azt a baráti kört, melynek tagjai, mint egy család gyermekei ragaszkodtak egymáshoz, szerették egymást és aggódtak egymásért. Tagjaink túlnyomó része teljesített kötelességet a becsület mezején, de a sors úgy hozta magával, hogy azok, akik soha nem tértek többé vissza a mi kedves klubházunkba, éppen a mi legkedvesebb, legodaadóbb és az egyesülethez a legmelegebb lelkesedéssel vonzódó tagtársaink voltak. És ezt a kijelentést nem a halottakat megillető megszokott kegyelet sugallja nekem, hanem az élénk visszaemlékezés azokra a boldog, azokra a szép időkre, amikor még ők is közöttünk voltak, amikor nagyon jól tudtuk mindnyájan, hogy éppen elveszett tagtársainknak mindenük volt a Hajós-Egyesület, itt töltötték minden szabad órájukat, a mi nemes sportunknak és ennek a kedves baráti körnek szentelték idejüket, sőt egyik-másik közülük egész energiáját és ambícióját. Lublintól délre, Chodel falu mellett érte az első fájdalmas veszteség egyesületünket. Itt sebesült meg 1914. szeptember 7-én végtelenül kedves tagtársunk: Péterffy Ferenc. Mint a sokat szenvedett pozsonyi népfölkelő ezred egyik századparancsnoka harcolt a muszka tömegek ellen, haslövés érte és pár órára rá - mint szemtanúktól hallottam - rettentő fájdalmak között ki is adta nemes lelkét ott a harctéren. Két nap múlva, 1914. szeptember 9-én bajtársai hőshöz illő tisztességgel Kozarovnál temették el porhüvelyét. A lublini előrenyomulással kapcsolatos ütközetek egyikében veszett nyoma egy másik rendkívül rokonszenves tagtársunknak, Pohl Edgárnak is. O mint hadnagy, a nyitrai népfelkelők soraiban harcolt és 1914 szeptember hónapja óta sem családjához, sem mihozzánk nem érkezett hír róla. Kétségbeesett hozzátartozói minden lehetőt elkövettek, hogy róla tudomást szerezzenek, de törekvésük nem járt sikerrel. Fájdalom, nem sok reményt főzhetünk ahhoz a feltevéshez, hogy esetleg még az élők között volna s eltűnésének körülményei, az akkori nagy zűrzavar még attól is megfoszt bennünket, hogy tragikus végének részleteit megtudhassuk. Hivatásos katona-tagjaink közül a véres ivangorodi csatában, amely oly nagy áldozatokat követelt csapatainktól 1914. október 24-én elesett Bisell Béla 72. gyalogezredben százados, aki szellemi és lelki tulajdonságainál fogva szintén mindnyájunk szeretetét és becsülését élvezte. Mint házirendünk gépfegyverosztaga parancsnokának kellett veszedelmes vállalkozást végrehajtania. Legénye 271
