L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
Sir József ezredes honvédpótzászlóaljparancsnok eszméjének és minden megvalósításra való készségének köszönhetjük ezt az új emlékünket. A világháború korszakot záró és új történelmi lapokat kezdő nagyságához márt monumentum építésétől most el kellett tekinteni, mert ahhoz jelenleg sem munkaerő, sem anyagi eszközök nincsenek, különben is a nagy tragédia még nem jutott el befejezéshez. Először Lányi Dezső szobrászművész volt megbízva azzal, hogy a város természeti szépségét és történelmiségét használja fel a háborút megörökítő emlékre. Amikor neki felsőbb parancsra távoznia kellett körünkből, Kara Mihály szobrász kapta a megbízást. A gondolat testté lön. Egy dombormű néz ma a park és vasút felé a vár sziklafaláról, emlékeztetve az arramenőt a nagy időkre és még nagyobb emberekre, kik vérükkel, sokan életükkel tettek tanúbizonyságot, hogy e népnek joga van tovább élni és valami nagyobbra van hivatva a jövőben, mint amilyen szerepet szánt neki a történelem a múltban. A dombormű leleplezése délelőtt fél 12 órakor kezdődött nagyszámú katonai és polgári, nagyobbára hölgyközönség jelenlétében. Ez alkalommal ott volt a haderőrészéről a pozsonyi honvédkerületi parancsnok Schultheiss Emil altárbornagy vezérkari tisztjével Gabányi János őrnaggyal, míg az emlékműbizottságot Szalavszky Gyula v. b. 1.1. főispán és Sir József ezredes, a várost pedig Ucsnay Ernő polgármester képviselte. A honvédpótzászlóalj önkéntesiskolája adta meg a katonadiszt az ünnepséghez. A Szózat eléneklése után a főispán Onagyméltósága, mint a bizottság elnöke a következő beszéd kíséretében leplezte le és adta át városnak a hatalmas Hungáriát ábrázoló emlékművet: Nagym. altábornagy, honv. leér. parancsnok Úr! Tisztelt közönség! Ellenünk és dicső szövetségeseink ellen az utolsó évtizedben kiképződött gonosz indulatok, jogosulatlan terjeszkedési és hatalmi vágyak, rideg kapzsiság álnoksággal és hitszegéssel párosulva, sodortak bennünket a minden idők legnagyobb háborújába és állították a világot oly crisis elé, minőt még a nagy népvándorlás sem eredményezett. A két évet meghaladt háborús időszak eseményei, melyek egyrészt a nemesen érzőkben borzalmat keltettek, másrészt főleg nálunk és szövetségeseinknél az egyéni vitézség, férfias elszántság csodálatos tüneményeit, nemkülönben kivált a nagy német szövetségesnél a teremtő észnek naprólnapra megújuló és meglepetésekkel járó találmányait szülik: századok történelmének változatait homályosítják el jelentőségben, izgalmakban, bűnökben, fájdalmakban, de egyúttal nagy tanulságokban és szebb, békésebb, emberiesebb, erkölcsösebb jövőbe fektetett reményekben is. Olyanok ezek az események, hogyha azokat a költő előre megírja, azt a túltengő képelődés bizarr szüleménye gyanánt fogadjuk és a valóság mégis olyan, aminőt semmiféle phantasia elénk varázsolni képes nem lenne. Hatásuk alatt érthető általánossá válna ama vágynak, hogy ez esetben ne érjük be e kor történelmének annak idején való megírásával, ellenben állíttassanak fel szerte-széjjel a hazában oly emlékművek, melyek a késő utókort a nemzetek legnagyobb összeütközésére, annak borzalmas csapásaira folyton emlékeztetve, egyúttal intsék oly biztosítékok megteremtésére és gondos ápolására, melyek a maihoz hasonló összecsapásnak, a világot pusztító ily tűznek ismétlődését kizárják. Karöltve jár ama vágy azzal az óhajtással, hogy az elesett hősök iránt való kegyeletünk hozzájuk méltó külső és maradandó kifejezést nyerjen, mert bennük látjuk a bekövetkezett nagy pusztítás legértékesebb áldozatait, szilárd jövőnk legfőbb megalapozóit. Akik a nagy harcokból élve kerülnek haza, - adj Isten, hogy minél többen legyenek - azok szenvedéseit fokozott szeretettel velük feledtetjük és azok csakhamar megerősödhetnek ama dicsfény melege alatt, mely nekik joggal kijár azért, hogy megmaradásunkért, életünkért, szabadságunkért győzelmesen küzdhettek, de akik elhulltak, azoknak - sajnos - már csak mély kegyelettel és hálával adózhatunk. Ez kötelez bennünket arra, ami egyúttal némileg vigasztal is, hogy elpusztíthatatlan műemléket alkossunk, melyet a hazáért és a trónért folyó nagy küzdelemben elesett hősök dicsőségét, halhatatlanságát örökre hirdetik. Ami háziezredünk, névszerint a 71-ik cs. és kir. közös, valamint a 15-ik m. kir. honvédezrednek kiváló tisztikara és katonái kitűnő ezredparancsnokok vezetése alatt a háború egész tartama alatt példás hűséggel, elszántsággal vettek és vesznek részt a nagy küzdelemben. Vérükkel áztatták Európának négy táját, oly távol vidékeket, ahova máskülönben talán sohase kerültek volna és mindenütt a magyar katona közmondásos vitézségének sokszoros bizonyítékát szolgáltatva, teljes mértékben érdemesültek arra, hogy a soraikból elhulltak emléke e városban, hol legnagyobb részük kiképzést nyer és ahonnan virágokkal feldíszítve a lelkes lakosság szerencsekívánatai közt a harcmezőre indultak, megörölcíttessék. 265
