L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
4. Holokauszt
tást úgy akarták erősíteni, hogy tagadták a holokauszt egyedi jellegét, a másik tábor viszont hevesen viszszautasította a német állam által elkövetett bűnök relativizálását célzó törekvést.332 Lényegében ezek a nézetek befolyásolták pro- vagy kontra a holokauszt-emlékjelek állításának folyamatát is a háború utáni időszaktól a német újraegyesülésen át napjainkig.333 A Németország-szerte állított különböző emlékjelekre, azok különböző típusainak bemutatására helyszűke miatt most nem térhetek ki. Annak szemléltetésére, hogy a zsidók, különösen a túlélők számára milyen sokat jelentenek éppen a németek által állított emlékjelek, hadd idézzem Marcel Reich-Ranicki, a Németországban élő neves, zsidó származású irodalomkritikus gondolatait. Családja Lengyelországból költözött Berlinbe, s innen deportálták valamennyiüket. A korszakot egyedül ő élte túl, szüleit és bátyját elveszítette. A kiirtott európai zsidók emlékének szánt berlini holokauszt-emlékmü334 körül zajló vita kapcsán életrajzi kötetében a következőket írja: ... Wenn das Mahnmahl errichtet sein wird, werde ich es mir ansehen. Ob ich dabei viel empfinden werde, weiß ich nicht, gewiss nicht soviel wie im Dezember 1970, als ich das Bild sah, das durch die Weltpresse ging - das Bild des vor dem Denkmal des Warschauer Gettos knienden Willy Brandt. Damals wusste ich, dass ich ihm bis zum Ende meines Lebens dankbar sein werde. Zum ersten Mal nach dem Warschauer Kniefall traf ich Willy Brandt Ende Januar 1990 in Nürnberg: Er war, schon von schwerer Krankheitgezeichnet, gekommen, um den neunzigjährigen Hermann Kesten, den Schriftsteller, den Juden und Emigranten, zu ehren. Ich habe versucht, Willy Brandt mit einigen unbeholfenen Worten zu danken. Er fragte mich, wo ich überlebt hätte. Ich erzählte ihm so knapp wie möglich, dass wie, Tosia und ich, im September 1942 von deutschen Soldaten zusammen mit Tausenden anderer Juden auf ebenjenen Warschauer Platz geführt worden waren auf dem heute das Getto-Denkmal steht. Dort hatte ich zum letzten Mal meinem Vater und meine Mutter gesehen, bevor sie zu den Zügen nach Treblinka getrieben wurden. Als ich mit meinem kurzen Bericht fertig war, hatte jemand Tränen in den Augen. Willy Brandt oder ich? Ich weiß es nicht mehr. Aber ich weiß sehr wohl, was ich mir dachte, als ich 1970 das Foto des knienden deutschen Bundeskanzlers sah: Da dachte ich mir, dass meine Entscheidung, 1958 nach Deutschland zurückzukehren und m ich in der Bundesrepublik niederzulassen, doch nicht falsch, doch richtig war. Fassbinders Stück, der Historikerstreit und die Walser-Rede, allesamt wichtige Symptome des Zeitgeists, haben daran nichts geändert. 335 (Reich-Ranicki 2001, 550-551) A második világháborút követő években Csehszlovákiában országszerte - tehát az általam kutatott területen is - több emlékművet állítottak a fasizmus áldozatainak, azonban ezek az antifasiszta kommunisták és ellenállók emlékét voltak hivatottak őrizni, nem a holokauszt zsidó áldozatainak szánták. Lényegében valamennyi szocialista országban ugyanezt a tendenciát követték. Annak szemléltetésére, hogy a szocializmus idején Csehszlovákiában a hatalom nem nézte jó szemmel a holokauszt áldozata332 Majtényi György „Ön-fejűség” - a „másik Németország” történelme, http://epa.oszk.hu/00800/00861/00024/2003-l-l 1 .html. Lásd még Ungváry 2006; Dalos 2003. 333 Jól szemléltetik ezt a problémát a berlini holokauszt-emlékmü felállítása kapcsán megnyilatkozó nevesebb személyiségek megnyilvánulásai, mint pl. Martin Walser ismert német íróé (lásd Reich-Ranicki: Joachim Fest, Martin Walser und das „Ende der Schonzeit”. In Uö 2001, 540-551. p.). 334 A meggyilkolt európai zsidók 2711 sötétszürke betonoszlopból álló emlékművét, a második világháború befejezésének 60. évfordulója alkalmából 2005 májusában avatták fel Berlinben a Brandenburgi kapu szomszédságában, az egykori berlini fal területén. 335 „Amennyiben az emlékművet felavatják, megnézem. Hogy mennyire érint majd érzékenyen, nem tudhatom, de bizonyára korántsem annyira, mint az 1970 decemberében látott, a világsajtóban is megjelent kép: a varsói gettó emlékműve előtt térdelő Willy Brandt. Tudtam, életem végéig hálás leszek neki. A varsói térdelést követően első alkalommal 1990. január végén találkoztam Willy Brandttal Nürnbergben. Akkor már súlyos beteg volt, s azért jött hogy méltassa Hermann Kesten emigráns zsidó írót. Megpróbáltam néhány esetlen szóval köszönetét mondani Willy Brandtnak. Megkérdezte, hol éltem túl az üldöztetést. Elmondtam neki... hogy Tosiát [Reich- Renicki felesége - L. J. I. megj.] és engem is több ezer zsidóval együtt a német katonák 1942-ben pontosan arról a helyről hurcoltak el, ahol most a Gettó-emlékmű áll. Ott láttam utoljára anyámat és apámat, mielőtt a Treblinkába induló vonattal elvitték őket. Mire rövid beszámolómnak végére értem, valakinek könnyek gyűltek a szemébe. Willy Brandtnak, vagy nekem? Nem tudom már. Arra viszont pontosan emlékszem, mit éreztem, amikor a térdelő kancellárt ábrázoló képet 1970-ben megláttam: Arra gondoltam, az 1958-ban hozott döntésem, hogy visszatérjek Németországba és itt telepedjek le, mégsem volt helytelen, sőt: nagyon helyesen cselekedtem. Fassbinder darabja, a történészvita és a Walser-beszéd - lényegében a korszellem fontos szimptómái - ezen mit sem változtattak. " (L. J. I. ford.) 129
