Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)
3. A település életére ható külső tényezők (1920 után)
A fenti adatok azt is igazolni látszanak, hogy a „pusztákéra 1921-ben költöző családok a faluközösségbe nem épültek be. A családi, műrokoni kapcsolatot létesítők száma elenyésző. A szövetkezetesítést és következményeit taglaló fejezetekben részletesebben kitérek rá, hogy milyen szerepet kaptak azok a betelepültek, akik abban az időben még Baracán, azaz a faluhoz tartozó pusztán éltek. A szövetkezet létrejötte (1953) előtt, a magángazdaság idején a falu társadalma gazdaságilag „kerek” egészet alkotott. Amint az - vélhetően - a munka- és üzemszervezetet taglaló fejezetekből is kitűnik, társadalma olyan módon, olyan mértékben és olyan arányban volt tagolt, hogy tagjai (családjai) szinte tökéletesen egészítették ki egymást. Szinte éppen annyi nagyparaszt volt, amenynyi kisföldű aratónak akart állni. Szinte pontosan megegyezett a nagyobb gazdaságok külsőmunkaerő-igénye a szegényebb családok földbirtok híján jellemző munkaerő-fölöslegével. Természetesen voltak kivételek, rendkívüli (történelmi) helyzetek és alkalmak, amikor a rendszer egyensúlya megbillent, de az mégis csupán egy-két alkalommal fordult elő, hogy baracai szegényebb családoknak más faluban kellett munkát keresniük, amíg paraszti életmódot folytattak. Véleményem szerint ebben kereshetjük az egyik okát annak, hogy a telepesek nem tudtak a faluközösség részévé válni (1953 előtt). A gazdálkodásból élő közösségnek támaszra (munkaerőre) sem volt szüksége, ugyanakkor fölösleges energiája sem maradt a korábban más életmódot folytatók „betanítására”, ráadásul hasznosítható, újdonságnak számító gazdasági tapasztalatok átvételét sem remélhette a betelepültektől. Az idegenség állandósulásának másik oka a közös nyelv hiánya lehetett, a baracaiak szlovákul, a betelepültek magyarul nem tudtak. A visszaemlékezések szerint a falubeliek nem örültek már odaköltözésüknek sem, bár nyílt konfliktusra soha nem került sor. Talán nevezhetjük lélektani hadviselésnek a velük szemben tanúsított nem nyíltan ellenséges, nem támadó, nem beavatkozó, „csak” távolságtartó, kikerülő magatartást, az „itthon vagyunk" minden előnyének alkalmazását az „idegenben vagyunk” minden hátrányát egyébként is elszenvedőkkel szemben. Egyik beszélgetőtársam szemléletesebben fogalmazott, mikor arról kérdeztem, szerinte miért tűntek el csaknem nyomtalanul a betelepültek: „Akik idejöttek, mind elmentek. Nem voltunk jóban velük. A parasztnak csak úgy jó, ha mindenki segít. Nem segítettek nekik a falusiak. Ide vezet Baraca tönkretevése..." Állításom mellett szól, hogy a szlovák családok után pár évvel szintén a pusztára költöző medvesalji családokat a falu befogadta. Gazdaságilag azért nem jelentettek sem gondot, sem kihívást a falu számára, mert hasonló környezetből, csaknem azonos gazdálkodói tapasztalatokkal költöztek Baracára. Családjaikban sok fiú született, akik a gazdaság munkaerejét és egyben sikerének garanciáját jelentették. Például 1928-ban az egyik család 50 hektáros birtokot vásárolt a falu határában, egy darabban. Már azért is pozitívabb kép alakult ki róluk, mert a szlovákokkal ellentétben nem azzal kezdték a gazdálkodást, hogy (az abban az időben Baracán is uralkodó földszaporító törekvésnek ellenszegülve) feldarabolták a földet, hanem közösen művelték, szinte nagy72
