Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)

2. A falu társadalmának jellemzői a 20. század első évtizedeiben

feleséget hozni („Minek menjünk más faluba szénáért, ha itthon szalma van.”). Az anyakönyvi bejegyzések viszont nem települési endogámiát mutatnak, hanem azt, hogy azok a falvak képezték Baraca házasodási körzetét, amelyek nem szomszédosak ugyan vele (hiszen a szomszéd falvak többsége református), de viszonylag közeliek és katolikus vallásúak: Méhi, Cakó, Velkenye és az egyetlen katolikus szomszéd Füge. A házastárs személyét nemzetisége és vallása, ezen belül pedig társadalmi-gazdasági hovatartozása határozta meg. Idegen faluból származó menyecskék Baracán azt szokták meg legnehezebben, hogy sokkal többet kellett dolgozniuk. (Ennek okaira az önjellemzésnél még kitérek.)

Baraca gazdasági jellegű kapcsolatai a vásártartó helyekkel és azokkal a falvakkal épültek ki, amelyekből bérmunkára - elsősorban aratni, kaszálni - jártak Baracára. A nagyobb gazdák aratókat - a falubelieken kívül - szinte csak Dereskből fogadtak, kaszálni pedig cakóiak jártak.

A baracaiak rendszeresen a rimaszombati, a tornaijai és a rimaszécsi vásárokra jártak. Ezeken a helyeken is, mint - Nagy Molnár Miklós szerint - általában, évente négy vásárt tartottak, volt tavaszi, nyári, őszi és télvégi vásár (Nagy Molnár 1985, 135).

Beszélgetőtársaim a rimaszécsi vásárok időpontjára emlékeznek a legpontosabban: vízkereszt, József, Zsófia és András vagy Szent Mihály napja. A háborús időkben Sajógömörre, sőt Szepsibe és Kassára is jártak a baracai gazdák remundavásárra. Egyébként (a remundavásárokon kívül is) lovat, sertést, malacot adtak el a leggyakrabban, ritkábban (egy-egy gazdaság háromévenként) szarvasmarhát. Nagyon gyakran vásároltak lovat, olykor szarvasmarhát és persze ruhaneműt. Az asszonyok a legtöbb családból heti két-három alkalommal hordtak tejet, tejterméket, hetente egyszer pedig csirkét a tornaijai piacra, de nem egy esetben a piacra járást rövid idő után egy-egy családdal kötött megegyezéssel (általában tornaijai zsidó családdal) cserélték fel. Baraca a hegyvidéki szlovák árusoknak volt felvevő piaca. Beszélgetőtársaim nem emlékeznek rá pontosan, hogy honnan érkezett, de minden évben megjelent a faluban a szerszámnyélkészítő, az orsós, a drótos, a köszörűs, az olvasójavító (I), az esernyős. Nagyjából az 1920-as évek végéig a dereski és a mellétéi fazekasok is rendszeresen felkeresték Baracát eladásra szánt edényeikkel.

A falu társadalmának legszegényebb rétege egy időszakban (a 20. század első évtizedében) ipari munkára járt az ózdi gyárba, akinek pedig volt szekere, az Vályból Tornaijára fuvarozott. Mindez kevesekre volt jellemző, mert csaknem mindenki talált a faluban munkát.

Közös föld-, legelő- vagy erdőbirtok más faluval nem kapcsolta össze Baracát, közös nyájat sem tartott. Csupán Fügét kapcsolta valamennyire Baracához, hogy az „egyház földje” közös volt, mert Füge filiája Baracának.

Az 1940-es évek kezdetétől akadtak Baracán felsőbb iskolában tanulók, ők Tornaijára, majd Rimaszombatba jártak.

Gyógyvizeik miatt a második világháborúig a baracaiak Csízbe, Lévártra és Várgedére jártak.

13