L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
2. A kopjava megjelenése és elterjedése nemzeti szimbólumként a szlovákiai magyarok körében
1989 előtt aktív tevékenységet fejtett ki az ottani magyarok kulturális élete szervezésében, egy 2005-ben hozzám intézett levelében a következőket írta: „Valóban nem volt divat a Szovjetunióban az Erdély-járás. Két oka is volt ennek. Egyrészt az, hogy minket csak kétévenként engedtek külföldre (az gyakorlatilag Magyarországot és Csehszlovákiát jelentette), méghozzá kizárólag a közeli rokonokhoz, szülőhöz, testvérhez, gyerekhez. Az útlevéligénylés hosszas, hónapokig tartó procedúra volt. Az útlevelet nem tarthattuk magunknál, hazatérésünk után le kellett adnunk a rendőrségen. Az ember örült, ha eljuthatott Magyarországra, ahol szellemileg is, anyagilag is feltöltődött. Tudniillik minden ruhaneműt ott vásároltunk, de sok élelmiszert is, hisz Kárpátalján évekig nem lehetett például vajat, csokoládét kapni, hogy a déligyümölcsökről ne is beszéljek. Nevetséges, de például a rágógumi és a kóla tiltott volt, mint a kapitalista életmód velejárója (...) Nos ezért sem mertünk mi erdélyi utazásban gondolkodni. Nem is jutottam el Erdélybe csak a rendszerváltás után, pedig rokonaim éltek Nagybányán. A másik ok az volt, hogy Kárpátalján nem volt határátkelő Romániába. Ha valaki rászánta magát az erdélyi látogatásra, és volt közeli rokona, akkor Moldávián (jobb esetben Bukovinán) keresztül lépett be Moldvába, s onnan Erdélybe. Ez több mint ezer kilométert és kétnapos vonatozást jelentett. Magyarországon keresztül nem mehettünk Romániába. Ezért aztán szinte semmilyen közvetlen kapcsolat nem volt a kárpátaljai és az erdélyi magyarság között a látszólagos közelség, szomszédság ellenére. Maradt a levelezés, de ezzel a lehetőséggel is kevesen éltünk, mert a leveleket is megfigyelték, felbontották." Az egykori Jugoszláviában sem volt jellemző az ottani magyarok körében az Erdélybe járás, annak ellenére, hogy az ott élő magyarok a kárpátaljaiakhoz viszonyítva egy aránylag szabadabb társadalomban élhettek, s az életszínvonal is sokkal magasabb volt. A távolság sem volt nagy, ezért is elgondolkodtató, hogy míg a szlovákiai magyar értelmiségiek előszeretettel jártak Erdélybe, a volt jugoszláviai magyarokra ez nem volt jellemző. Ennek alapján feltételezhetjük tehát, részben a közvetlen kapcsolat hiánya is befolyásolta, hogy a kopjafa állításának szokása nemzeti szimbólumként nem hódított teret körükben. „1988-1989-ben az erdélyi magyarság megmaradásának ügye és a magyarországi demokratikus változások kérdése nemzeti sorskérdésként való összekapcsolódása kedvezett egy olyan új politikai jelkép kiválasztódásának, amely egyszerre volt ’erdélyi’ és ’népi’, mindenekfölött pedig ’magyar’. A XX. századi nemzeti köztudatban Erdély a 'tiszta forrás’, nemzeti kultúra legérintetlenebb része, a kopjafaállítás élő erdélyi szokásának átvétele ilyenformán az eredeti gyökerekhez való visszanyúlást, a nemzeti identitás megerősítését jelenti." (Boros 1997, 82) A fent említett 1988-1989-es években, amikor kezdetét vette a Ceausescuféle erdélyi falurombolás, a szlovákiai magyarok még fokozottabb figyelemmel fordultak Erdély felé, s ellenzéki tiltakozásként aláírásgyűjtést is szerveztek a falurombolás ellen. Megjegyzem, hogy ebben az időben már Szlovákia-szerte 28
