L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
2. A kopjava megjelenése és elterjedése nemzeti szimbólumként a szlovákiai magyarok körében
több kopjafa is állt az értelmiség és a diákok által szervezett rendezvények színhelyén. Az Erdély és a „tiszta forrás iránti - elsősorban az 1980-as években fokozódó - érdeklődés, a szlovákiai magyarok kulturális életének más területén is viszszatükröződött. Ilyen volt a néptánc mozgalom, s az ebből kinövő táncház mozgalom. A hivatásos és amatőr népi táncegyüttesek repertoárjában szinte mindig jelen volt valamelyik erdélyi tájegység tánchagyománya, az 1980-as években különösen nagy divatja volt ezeknek a színpadra állítása. A népi tánccsoportok több tagja is megfordult Erdély archaikus népzenét és népi táncokat őrző vidékein, elsősorban a Mezőségen, s különösen Székre mentek sokan, de kedvenc úti cél volt a Székelyföld is. Az erdélyi táncok egyre nagyobb hányadát tették ki egy-egy tánccsoport repertoárjának, műsorának, ezért azok, akik a hazai, azaz a szlovákiai magyar tájak népitánc-anyagának kutatását és előadását tartották fontosabbnak, gyakran nemtetszésüknek adtak hangot az erdélyi táncok nagy térhódítása miatt az együttesek műsorában a hazai rovására. Fontos dátumnak számít a szlovákiai és az erdélyi magyarok kapcsolatát illetően 1989 decembere, a csehszlovákiai bársonyos forradalom utáni közvetlen időszak. A romániai forradalom kitörését követően Magyarországhoz hasonlóan a szlovákiai magyarok is gyűjtést szerveztek (élelmiszert, ruhát, pénzt stb.), s rövid időn belül segélyszállítmányok indultak útnak Romániába. Ennek az aktivitásnak bizonyos fokig a későbbiekben hatása volt az alább még részletesebben tárgyalandó kopjafaállítások alkalmaira is. Megjegyzendő, hogy a szlovákiai magyarokkal ellentétben a többi „határon túli magyar” vidékeken nem szerveztek segélygyűjtő akciókat az erdélyi magyarok részére. A Mura-vidéken a karitász szervezett gyűjtést a romániaiaknak, a magyarok csupán adakoztak, de nem ők voltak a kezdeményezők. A (cseh)szlovákiai magyarok Erdélyhez, s a székelyekhez való viszonyulásának ennyire részletekbe menő bemutatását azért tartottam fontosnak, hogy ennek segítségével részben alátámaszthassam azt a feltételezésemet, hogy ez a viszonyulás jelentős mértékben járult hozzá a kopjafaállítás meghonosodásához és elterjedéséhez, s választ kaphassunk arra a kérdésre, hogy miért éppen egy egykori székely eredetűnek tartott sírjel vált a szlovákiai magyarok egyik fontos nemzeti szimbólumává. A fenti tények jól szemléltetik az Erdély iránti nagy érdeklődést, s hogy az ottaniakat (főleg a székelyeket) egy réteg igazibb magyaroknak tartotta, magyarázatul szolgál számunkra arra vonatkozóan, hogy miért állított a szlovákiai magyar értelmiség már korán, 1977-ben éppen kopjafát magyar nemzeti szimbólumként egy rendezvény emlékére. Ezt egyfajta ellenzéki megnyilvánulásnak, valamint a szimbolikus térfoglalás kezdetének is tekinthetjük egyben. A kopjafaállítással a magyarok Kárpát-medencei összetartozását is ki akarták fejezni, mivel azt etnikus specifikumként, a magyar tárgykultúra máig fennmaradt egyik legősibb elemének tekintették. Olyan emléket kívántak tehát hagyni a táborozás helyén, ami megkülönbözteti a magyarokat a Szlovákiában élő többségi nemzettől és egyben az „ősi magyar" hagyományokhoz való kötődést is kifejezi. 29
