L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
2. A kopjava megjelenése és elterjedése nemzeti szimbólumként a szlovákiai magyarok körében
körében már a 20. század első felében sem volt egyetértés az erdélyi népművészeti motívumok alkalmazását illetően. A szóban forgó, Rozsnyón megjelenő hetilapban ebben az időszakban gyakran szerepelt egy olyan budapesti hirdetés, amelyet egy ‘székelykapuvar illusztráltak (pl. Sajó-vidék 1939. május 20., 3). Az újságban ábrázolt kapu lényegében egy stilizált s leegyszerűsített szerkezetű építmény, amelynek oszlopait a szakirodalom alapján az oszlopos fejfák csoportjába sorolhatjuk. A kopjafa, illetve a faragott fejfa nemzeti szimbólummá való átalakulása ebben az időben már elkezdődött, s az Erdély, különösen a székelyek iránti megnövekedett érdeklődésnek elsődleges szerepe volt ebben. Ezt jól illusztrálja egy rendezvényről szóló tudósítás is. Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása utáni időszakban egy Rozsnyóhoz közeli faluban, Kiskovácsvágáson fafaragó tanfolyamot szerveztek, amelyen egy rimaszombati mester oktatta fafaragásra a résztvevőket, akik ....megtanultak szapuló kádakat, dézsát, sajtárt, köpülőt, trágyahordót, fürdőkádat, vékát stb. készíteni, fúrni, faragni, mint a székelyek’’ (Sajó-vidék 1941. április 12., 4). A tudósításból is arra következtethetünk, hogy a szervezők a székely fafaragókat a „székely” faragott tárgyakat többre tartották azoktól, amelyeket a környék fafaragói készítettek. Az, hogy napjainkban Szlovákia magyarlakta vidékein egyre terjedőben van a székelykapu mint emlékmű és nemzeti szimbólumként való állítása, ugyancsak ezt a feltételezésünket támasztja alá. A második világháború után a szlovákiai magyarokat ért igazságtalanságok - az ún. szlovák-magyar lakosságcsere, deportálás - a jogfosztottság idején az Erdély iránti fellángolás alábbhagyott, csupán néhány évtized elteltével, az 1970- es években fordult ismét fokozottabb mértékben a szlovákiai magyarok - elsősorban az értelmiség érdeklődése Erdély felé. A magyarországiak körében a romániai magyar kisebbség helyzetének drasztikus romlása következtében szinte divattá, küldetésszerűvé vált az Erdélybe való utazás. Ugyanígy volt ez a szlovákiai magyarok egy bizonyos hányadánál, elsősorban a diákok és értelmiségiek körében. A vélemény, hogy az erdélyi magyarok az igazi magyarok, továbbra is élt, sőt annak következtében, hogy az odautazok a szlovákiai magyar településekhez viszonyítva az erdélyiekben egy archaikusabb kultúrát találtak, tisztább forrásnak, az eredetibb, az ősibb magyar kultúra őrzőinek tekintették. Itt találkoztak közvetlenül a „kopjafaállítás'’ még élő szokásával, s többek közt ezt látták a Székelyföldön Orbán Balázs sírjának megjelöléseként, s egyben a sírhoz vezető úton több székelykapu is állt, amelyek már nem eredeti funkciójukat töltötték be, hanem egyféle emlékműként helyezték el őket Orbán Balázs előtt tisztelegve ezzel. Arra vonatkozóan, hogy az Erdélybe járás mennyire volt divatban a határon túli magyarok körében a rendszerváltás előtti többi szocialista országban (volt Jugoszlávia, szovjetunióbeli Kárpátalja) csak töredékes adataim vannak, mivel ezt a jelenséget tudomásom szerint ez ideig senki sem kutatta. A volt Jugoszláviából származó, s a ma is ott élő néprajzkutatók arról tájékoztattak, hogy náluk nem volt divatban az Erdélybe járás a rendszerváltás előtt, s ugyancsak ezt támasztották alá kárpátaljai magyar adatközlőim is. Ez utóbbiak inkább Magyarországra utaztak - ha egyáltalán lehetőségük nyílt rá. Dalmay Árpád tanár, aki 27
