L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
15. Függelék
UGY-nek is „keresztbe akartam volna tenni". Isten látja lelkemet, akármikor is mondtam volna el mindezt, mindenkor a legkisebb ártó szándék nélkül tettem volna, de hát tájainkon nem ritka vendég a félreértés. Ezért szólok csak most, egy közelmúltban megjelent tanulmánygyűjtemény ürügyén. Mi, mai - s főleg: szlovákiai - magyarok szeretjük a jelképeket, emlékműveket, s az idei, millecentenáriumi esztendő jó alkalmat nyújtott ebbéli hajlamaink kiélésére. Ezerszáz esztendős itt-lé-tünk örömére (?) - most nyilván túlzók! - alig akadt magyar többségű település Szlovákiában, ahol ne állítottak volna egy emlékművet: turulmadat, kopjafát, alig megfaragott kőtömböt vagy valamit. Aztán - ismét némi túlzással! - alig akadt hely, ahol az államhatalom „illetékesei“ (jobb esetben) ne tiltakoztak volna ellene, illetve (rosszabb esetben) hatályos törvényekre, jogszabályokra hivatkozva ne kötelezték volna az állíttatókat a - lebontásra. Erre föl természetesen (!) az állíttatok tiltakoznak minden fórumon, gyűjtöttek aláírásokat, s pörösködnek az ÁLLAM-mal - ki tudja, meddig... Szóval idő, energia, idegek (!), pénz pazarlódik ércnél korántsem maradandóbb dolgokra. Mert ha van mi miatt büszkének lennünk ezerszáz esztendős kárpát-medencei itt-létünkre (sanda gyanúm, hogy éppen ma: nemigen), akkor ezt ne egy-egy (sokszor csalafinta módon eldugott!) jól-rosszul megmunkált fa- vagy kődarab hirdesse a világnak, hanem mi magunk. Él Miskolcon egy néprajzkutató, Viga Gyula, aki már a „rendszerváltás" előtt is élénk baráti-kollegiális kapcsolatokat ápolt szlovákiai pályatársaival, s aki a „rendszerváltást" követően mégsem tetszetett, nemzetiszínű zászlót lengetve holmi nemzetmentő szerepkörben. Továbbra is csöndes kitartással dolgozott: bámulatra méltó munkabírással és hangyaszorgalommal végezve kutatásait a Felső-Bodrogköz falvaiban. 1991-től a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete által elindított kutatási program keretében, egyetlen magyarországi résztvevőként, majd - miután az befulladt? - 1993-tól egyedül maradva, magányos farkasként folytatva a munkát. Első, tanulmányokban is testet öltött eredményei a közelmúltban, Hármas határon (Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról) címen egy testes kötetben láttak napvilágot (Miskolc 1996, 335. old.) A munka megjelenését többek között támogatta „A honfoglalás 1100. évfordulója Emlékbizottság", viszont a „felvidéki magyar kultúra" megsegítését magára vállaló budapesti alapítvány - nem. Aztán „szerveztek" számára egy könyvbemutatót is Bodrogköz fővárosában, ahol a szerzővel és a „szervezőkkel" együtt 8 (azaz: nyolc!) érdeklődő jött össze... A könyvet, tudomásom szerint, a királyhelmeci könyvesboltban ma sem árusítják... Nos, szilárd meggyőződésem, hogy akkor, amikor a nagy és megható ünnepségek közepette felavatott kopjafák már réges-rég elkorhadtak, Viga Gyula könyve még akkor is hirdetni fogja, hogy a Felső-Bodrogköz magyar (szlovák és ruszin) népe milyen tradicionális kultúra emlékeit őrizte meg a 20. század végére, s ez az önmagában sem zárt, korántsem egységes hagyományos műveltség miként kapcsolódik mégis szervesen a nagy európai kultúrkörökhöz! Nincsenek arról adataim, hogy hány bodrogközi helységben emeltek az elmúlt hónapokban emlékművet. A fentiek szellemében azonban szerencsésebbnek vélem, ha az 224
