L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
15. Függelék
érintett önkormányzatok inkább e könyv kiadási költségeihez járulnak hozzá. Azért, hogy nagyobb példányszámban jelenhessen meg, s eljusson azokhoz is, akikről szól. S ha valóban megszervezték volna, meggyőződésem, a szerző szíves-örömest elment volna akár minden egyes érintett településre, hogy ott a könyv és kutatási eredményei bemutatása kapcsán, egy méltó módon megszervezett ünnepség keretében a helybéliekkel együtt emlékezzen a magyar honfoglalás ezerszázadik évfordulójára. (Új Szó 1996.11.11., 6. p.) Vörös Péter: Saját farkába harap a magyar!? (avagy: kopjafák oltókés alatt) Liszka József néprajzkutató azon kevesek közé tartozik, akik az utóbbi években - de a rendszerváltást megelőzően is - a legtöbbet tették a szlovákiai magyarságért. A jövő évi Fábry-dijra személy szerint nekem egyetlen jelöltem van, s ez Liszka József! Ennyit elöljáróban, mert Liszka szavaival élve, „(...) tájainkon nem ritka vendég a félreértés". De sürgősen azt is hozzáteszem, hogy általában azt értjük félre, ami félre is érthető. Klasszikus példája ennek a „jelenségnek” az a vers, amely Jelfák (siratóének) cím alatt, Liszka Józsefnek és Mihályi Molnár Lászlónak ajánlva a Szabad Újság 1996/42. számának 8. oldalán jelent meg. Nos, az imént említett verset - a visszajelzésekből megítélve - az olvasók legtöbbje a millecentenáriumi kopjafaállítás védőbeszédeként értelmezte!? Pedig én csupán a református temetőkertjeinkben még fellelhető fej- és kopjafáink megóvásáért kongattam meg a vészharangot. Leleményes nemzet a magyar, mert épp az imént említett s a halottainak állított kopjafákat átmentette a temető falain kívülre is. Mégpedig jelfaként, amely ugyan nem marad fenn az idők végezetéig, de meghosszabbítja és felfrissíti az emlékezetet. Az igaz, hogy a piramisok és a márványtáblák időtállóbbak, de a primitív törzsek totemoszlopai is csak fából készültek. Ezért hát Liszka József is tévedhet, de nincs oka a félreértésre, sem joga, hogy a Csallóköztől a Gömörön át a Bodrogközig megbántsa a szlovákiai magyarságot. S tette mindezt abban a műfajilag is nehezen meghatározható írásában, amely „Viga Gyula: Hármas határon című kötete kapcsán” cím alatt az Új Szó 1996/263. számának 6. oldalán okítja „tájaink” jobb sorsara érdemes halandóit. Az 1965-ben elhunyt Vörös István nagyapám sírján már vagy harminc éve ott áll egy, az idővel dacoló fejfa: korhadó jelfaként, s ott is marad, míg az magától ki nem fordul a földből, vagy míg magába nem szippantja az anyaföld. Erről jut eszembe, hogy hajós nagyapám a legnagyobb vészhelyzetek közepette sem hagyta el a fedélzetet. Viszont Liszka József ezt megtette, mert a süllyedő hajóról egy időre Némethonba gravitált. Nincs szándékomban megbántani a neves néprajzkutatónkat, hiszen a németországi ösztöndíj neki megbecsülést, nekünk meg örömöt jelentett. Azt viszont tőle rangon alulinak tartom, hogy onnan a távolból az „ezerszáz esztendős itt-létünk” emlékére rendezett szerény főhajtásokat, egyfajta divathóborttá nemesedett, liberális alapállásból megglosszázza. S teszi mindezt Viga Gyula kabátjába burkolózva, ahelyett, hogy 225
