L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)

1. Bevezetés

könyvsorozat első kötetében (amely természetesen Kalotaszeggel foglalkozik) már 740 ‘kopjafa’ ábrázolás jelent meg (Malonyay 1907. Vö. Bodor 1985; Kosa 2003. Lásd még: Csete 1990). A budapesti Néprajzi Múzeum 1900-től megjelenő folyóiratában, a Néprajzi Értesítőben rendszeresen jelentek meg olyan közlemények, amelyekben egy-egy vidék, vagy falusi temető fejfáit mutatták be vidéki rajztanárok. A Magyar Iparművészet című folyóiratban ugyancsak számos fejfa rajzát közölték3.

A pályakezdő Kós Károly építészeti terveiben, balladaillusztrációiban fejfákat is megjelenített. A Sas Péter által összeállított Kos Károly-képeskönyv segítségével egy átfogó képet nyerhetünk arról, milyen nagy számban szerepelnek rajzaiban a fejfák, s megjelennek az Attila korát megjelenítő rajzokon is (Sas é.n.).

„Nagy Sándor, a gödöllői művésztelep egyik vezető mestere megírta, hogy miközben a Dunántúlon tornácoszlopokat, fejfákat rajzolt, két falu között gyalogolva hogyan jelent meg képzeletében Attila fapalotája, amely szerinte ilyen oszlopokból, fejfákból lehetett összeácsolva. Ezt az elképzelését rézkarcon, faliszőnyegeken is megjelenítette.”

(Hofer 1992, 247)

A nemzetközi képzőművészeti kiállításon, a Velencei Biennálén 1908-ban a magyar pavilon (ebben Attila történetét bemutató mozaikkép szerepelt) elé kettős fejfasort állítottak, „amelynek jelképesen ki kellett fejeznie, hogy az Attilával rokonnak képzelt székelyek gyakorlatában, de általában a magyarok temetkezési szokásaiban is fennmaradt a hun elődnek ez a művészileg is értékes hagyománya, a kopjafafaragás” (Hofer 1992, 247). A magyar közvéleményben tehát gyökeret vert az a nézet, hogy a kopjafaállítás, vagyis a sírok faragott fejfákkal való megjelölése, a magyarok egyik ősi szokásának újjáéledése. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a néprajzi szakirodalomban több kutató is ebben a szellemben közelítette meg a fejfás temetkezés eredetkérdését, így sokan már bizonyított tényként fogadták el ezt az elképzelést.

Nyíró József két világháború közt megjelent (s az azóta már több kiadást is megért) Kopjafák című könyve ugyancsak ezt az elképzelést erősítette.

„Az irodalmi, művészeti ábrázolások és a tudományos értelmezések végeredményeként a közvéleményben a faragott fejfákhoz a magyar múlt, a XVI—XVII. századi török háborúk, az őstörténet, a hősies ellenállás, a falukon a megőrzött régi magyar kulturális hagyományok képzetei kapcsolódtak."

(Hofer 1992, 248)

A kopjafa tehát fokozatosan magyar nemzeti szimbólummá vált, s elsősorban a 20. század harmadik negyedében egyre gyakrabban jelent meg a temetőkön kí3 A korszak népművészeti érdeklődésének európai összefüggésekbe helyezett elemzését Kresz Mária végezte el (Kresz 1968).

19