L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
14. A kopjafa, mint a szimbolikus térfoglalás eszköze és az etnikai határ kijelölője. Összegzés
világháló szerepéről sem, amely a jövőben várhatóan még nőni fog ebben a vonatkozásban. A kereső programokban a 'kopjafa', vagy 'kopjafák' szó kapcsán több száz adatot találhatunk, amelyek nem csupán az állításokkal kapcsolatos hírek, hanem a kopjafa eredetével is foglalkozó oldalak. Ezek általában a 19. század végén, a 20. század első felében publikált, romantikus szemléletű munkákból származnak, így feltételezhető, hogy ezek is erősíteni fogják a mára kialakult mítosz továbbélését és terjedését. Ugyancsak fontos szerepet kell tulajdonítanunk a fejfákkal/kopjafákkal foglalkozó, elsősorban gazdag képanyag kíséretében megjelent néprajzi, népművészeti kiadványoknak (lásd pl. Balassa 1992; Olasz 1975 stb.). Törő György Szekszárdon élő kopjafákat is készítő fafaragó munkásságát bemutató, rajzokkal és fényképekkel gazdagon illusztrált kötete bizonyára szintén nagy hatással lesz a jelenség terjedésére (Törő 2001). Néhány fafaragónál ez már most megmutatkozik. A kopjafák nemzeti szimbólumként való elterjedését a folklorizmus egyik jellemző példájának tekinthetjük, mivel egy már létező jelenség, a temetői fejfa egy gazdagon díszített típusa emelődött be nemzeti szimbólumként, emlékművek formájában egy másik társadalmi réteg, társadalmi rétegek kultúrájába, s kapott új funkciót. Idővel a kopjafa, mint magyarságszimbólum ismét megjelent a temetőkben, eredeti funkciójában, tehát sírjelként. Ezt a fordított folyamatot (tehát a folklorizmussá vált kopjafa újfent „népivé válását”) folklorizálódásként értelmezhetjük. A folklorizálódott kopjafa viszont elsősorban már nem vallási különbözőséget mutat (ahogy azt az eredeti fejfa/kopjafa tette), hanem a felekezeti kötődéstől többé-kevésbé (nem teljesen!) függetlenül az elhunyt nemzetiségi hovatartozását, tehát magyarságát hirdeti. Itt kell szólni röviden a népművészeti kutatásban az utóbbi időben egyre nagyobb teret nyert magyarságszimbólum-vizsgálatokról (főleg Selmeczi Kovács 2001; Limbacher 2002). A szerzők voltaképpen nemzeti jelképeknek (címer, szent korona, Kossuth alakja, huszár stb.) különféle népművészeti tárgyakon való előfordulásait vizsgálják, ami azt jelenti, hogy folklorizálódott motívumokat. Ily módon tehát az általuk bemutatott és vizsgált tárgyak, motívumok nem jelentenek azonos kategóriát mostani tárgyunkkal, a folklorizmus-kopjafák jelenségével. A fentiekben talán meggyőzően sikerült bizonyítanunk, hogy az eddigi kutatási eredményeink alapján joggal sorolhatjuk a kopjafákat a magyarságszimbólumok közé, hiszen nem csupán a Kárpát-medence magyarlakta vidékein és Európában, hanem más földrészek élő szórványmagyarság körében is megtalálhatók. Egyre gyakrabban van rá példa, hogy magyarországi városok ezeket ajándékozzák egyfajta nemzeti sajátosságként emlékbe a külföldi, nem magyarlakta testvértelepüléseknek is. A közelmúltban megjelent, magyarságszimbólumokat prezentáló kötetben már ott lett volna a helyük (Kapitány Á. - Kapitány G. 1999). 179
