L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
1. Bevezetés
A magyar falvak temetőiben előforduló sírjelek többek között vallási szempontból differenciáltak. A katolikusok körében - elsősorban a 20. század második felében teret hódító kőből, márványból stb. készült különféle alakú sírjelektöl eltekintve - a (fából, kőből, fémből készült) kereszt volt az általános, a protestánsok sírjainak nagy részét fából faragott fejfákkal jelölték, s néhány helyen azzal jelölik még napjainkban is. A fejfák eredetkérdésével, csoportosításával számos néprajzkutató foglalkozott, rajtuk kívül azonban még több képzőművész és lelkes amatőr végzett gyűjtéseket ebben a témában. E nagy érdeklődés eredményeképpen sok néprajzi leírás és rajz készült a temetők fejfáiról, különösen Erdély területéről (vö. Kós 1972). Az alábbiakban tekintsük át részletesen, miként vélekedik a szakirodalom a fejfákról, és ennek keretében mit értenek a szerzők a ‘kopjafa’ terminus alatt. A magyar néprajz addigi eredményeit összefoglaló, az 1930-as évek első felében megjelent, A magyarság néprajza második, tárgyi néprajzot bemutató kötetében a szerző, Viski Károly a díszítőművészetről szóló fejezetben, számos illusztráció kíséretében témánkról a következőket írja: „A monumentálisnak nevezhető faragások első csoportját a temetői fejfák, kapufák és keresztek alkotják. Közöttük minket inkább az előbbiek érdekelnek, minthogy igen ősi, föltehetőleg még honfoglalás előtti szokással. a kopjás temetéssel van kapcsolatban (...). Ezek a többé-kevésbé díszes kopjafák a kopják tartófái voltak egykor; a szokás elhanyatlásával a kopjafák elvékonyodtak, a kopják pedig kurtanyelű zászlócskákká rövidültek. Eredetibbnek tartható alakjuk - a szokással együtt - legtovább Székelyföldön maradt meg. E székely kopjafák úgyszólván kivétel nélkül mértani jellegű elemekből összerakott díszítményű oszlopok. Legközelebbi rokonságban a guzsalyformákkal vannak. Jellegzetes elemük egy nyolc csúcsú, egyenlő oldalú háromszögekkel határolt buzogányszerű faragvány, továbbá egy négy szirmú kehelyre emlékeztető elem s ezek változata. (A Székelyföldön s szórványosan egyebütt is régebben szokás volt a fejfákat kék-piros színre festeni is.) A Duna-Tisza közén a henger és csonka kúp, gömb s ezek kombinált formái gyakoribbak." (Viski é.n. 342, 347) Pócs Éva a Magyar néprajzi lexikon-ban három fő csoportra osztja a fejfákat: Az elsőbe a fatönkös típust sorolja. Ennek alcsoportját képezik az ún. csónak alakú fejfák, amelyek elsősorban Szatmárban terjedtek el, de előfordulnak Hajdú- Biharban is, Szlovákiában pedig az Ung-vidék néhány településén látni ilyeneket (vö. Mihályi Molnár 1984). Ezt a formát - bár eddigi ismereteink alapján megnyugtató módon nem bizonyíthatóan - egyes kutatók régi, még a finnugor őshazában honos csónakban való temetkezéssel hozták összefüggésbe (vö. Solymossy 1930). A második csoportot az oszlopos fejfák alkotják. E típus keresztmetszete négyzet alakú és mind a négy oldala egyformán megmunkált, faragá-1.1. A faragott sírjelekről - fejfákról, azok típusai, elterjedése 11
