L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
1. Bevezetés
sokkal díszített. Ennek is több altípusa ismert (ilyen pl. a gombfa, az ember alakú fejfa stb.). Pócs Éva ebbe a csoportba sorolja a kopjafát is, s a következőket írja róla: ....a Székelyföldön, Kalotaszegen elterjedt de az Alföld több helyén is (pl. Fülöpszállás, Albertirsa, Monor stb.) fellelhető kopjafa, amely egyes vélemények szerint - legalábbis Székelyföldön - a kopjás temetés emlékét őrzi. (A hódoltság kori török temetők elterjedt sírjele volt a halott mellé szúrt dzsida.) Meglétére már a hódoltság kori források is utalnak. Faragása és díszítésmódja a guzsalyéhoz hasonló: karcsú testét mind a négy oldalán egyformán vésett mértanias elemek díszítik. Gyakran festették is. Általában nincs „homloka", így felirata sem, többnyire csak a halál évét vésték rá. Csúcsa általában virág, gömb, buzogány, láng, szív stb. diszkben végződik, amely néhol a halott nemének megkülönböztetésére szolgál. Erdély sok helyén - pl. Háromszékben - gombfának nevezik, ugyanitt a lábfát nevezték kopjafának, így a kopjafa már nemcsak ehhez az altípushoz kapcsolódik." (Pócs 1979, 100, 107) A harmadik csoportot a táblás fejfák alkotják, amelyek voltaképpen deszkából kifűrészelt táblák. Egyes vidékeken valószínűleg a lapos sírkövek utánzata, s mint ilyen, újabb jelenségnek számít. Ez a típus az egész nyelvterületen előfordul, díszítés és kivitelezés szempontjából területenként eléggé nagy eltérést mutat, így bizonyos alcsoportjait is meghatározhatjuk. Előfordulnak egészen egyszerű formák, de fűrésszel gazdagon kicsipkézettek, áttörtek vagy pedig vésett díszítésűek is. A Dunántúlon és a Sárközben, valamint Gömörben antropomorf jellegűekkel is találkozunk. Kunt Ernő a Magyar néprajz VII. kötetében a temetkezési szokások kapcsán a sírjelölést tárgyaló részben négy fő csoportba osztja a fejfákat, a kopjafát külön csoportként meghatározva. Ezen belül további két alcsoportot mutat ki. A következőképpen jellemzi ezt a típust: „Karcsú, nyúlánk formája négyszög, kör keresztmetszetű. E típus sorakoztatja fel a legváltozatosabb módon a mértani díszítő elemek változatos sorrendben függőleges egymásra épülő sorát. A bravúros faragótudással készített sírjelek kifejezetten többnézetre szántak. Különböző díszítőelemeit a századelőig színezték ki. Mindenekelőtt Erdélyben, a Duna-Tisza közén, a Duna mentén terjedt el. A kopjafáknak két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az Erdély-szerte elterjedt változatok díszítettségük gazdagsága ellenére általában zárt, nyugodt tagolású kompozíciót mutatnak. A díszítőelemek inkább mértaniasak, szögletesek, zömökek. A Duna-Tisza közén, például a monori református magyaroknál - de a szlovák telepítésű, evangélikus falvakban (Alberti, Irsa, Pilis, Pest m.) is - a kopjafák részformái inkább kerekítettek, íveltek, magának a sírjelnek a keresztmetszete is általában kör. E csoportja az erdélyieknél újabban tűnik fel.” (Kunt 1990, 94-95) 12
