Keményfi Róbert: A gömöri etnikai térmozaik. A történeti Gömör és Kis-Hont vármegye etnikai térszerkezetének változása - különös tekintettel a szlovák-magyar etnikai határ futására - Interethnica 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
II. A megye etnikai arculatának alakulása és az etnikai határ változása a XVIII. században
Az etnikai kevertség statisztikai fogalmának ez a részletes vizsgálata és mondhatni mesterséges problémafelvetése azt a célt szolgálja, hogy a fent vázolt és a térképen látható gömöri nemzetiségi struktúra, valamint a tényleges etnikai határ kialakulása az eddigi vizsgálati módoktól eltérő szemszögből legyen megközelíthető. Ugyanis, mint látható, egy határozottan meghúzható etnikai határ az etnikai kevertség statisztikai értelmezésnek megfelelően szinte magától jegecesedik ki. Gömörben az északi sáv szűkül le, azaz az általánosan elfogadott ötvenszázalékos etnikai határt csak északon kíséri egy, az etnikai kevertség határétékének megfelelően pulzáló (!) kevert zóna (lásd a fejezetösszegzésben az etnikai vázlatot). A déli magyar részben viszont, egy két betelepült szlovák falut leszámítva (lásd alább), 1715-1720-ban a Pádár-Visnyó-Deresk-Lice-Páskaháza-Krasznahorkaváralja vonaltól délre egyetlen szlovák név sem fordul elő. A nemzetiségi határt (ötven százalék feletti magyar többség) alkotó helységek vonala (Pádár, Bugyikfalva, Szelestye, Mikolcsány, Csetnek, Sebespatak, Csúcsom, Pacsa) és az említett színmagyar községek közé nem ékelődnek sem tiszta szlovák, sem szlovák többségű kevert falvak, és az is megállapítható, hogy a száz-, ill. ötvenszázalékos magyar sáv között alig találunk kevert községeket (15 helység), azaz az etnikai határ és ez a száz százalékig magyar nevekkel felsorolt települési lánc szinte egybeesik. Ebből a kifejezett déli „keveredésmentességből" és a magyarság északi fokozatos szórvánnyá válásából, azaz a szlávok arányának emelkedéséből arra következtethetünk, hogy Gömör megye XVIII. századi etnikai szerkezete a korábbi időkben lezajlott szlovák letelepülés eredményeként alakult ki. Az etnikai kevertség statisztikai mértékének csökkenése, ill. növekedése nem más, mint ennek a folyamatnak az indikátora. Hiszen az etnikai adatok alapján megszerkesztett térképen látható, hogy a különbözően kevert településláncok (10, 20, 30, ill. 50 százalékos magyar arány) mint egymás mellett és nem egymást keresztezve futó szintvonalak szaladnak, és értékük észak felé csökken úgy, hogy közben a kevert sáv déli határa változatlan marad. Ha a déli választóvonal is mozogna, abból arra következtethetnénk, hogy a magyarság is ide-oda ingással, esetleg már szlovák községekbe települt be, és változtatta azokat valamilyen mértékben multietnikussá. Ha ezt az utóbbi elképzelést elfogadnánk, akkor lennie kellene tehát szórványosan kevert községeknek délen is. Egy ilyen tiszta magyar nemzetiségi sáv másként csak két esetben alakulhatott volna ki: 1. Ha feltételezzük, hogy a magyarság erre a korábban (feltevésünkben) szlováknak tartott, ám később teljesen kihalt, lakatlan területre egy tömbben és óriási számban telepedett le. 2. Ha a magyarság az itt élt szlávság mindegyik családját (tagját) tökéletesen asszimilálta. Azonban ilyen történeti folyamatokról nem tudunk! A fent részletezett nemzetiségi kép nem változik a XVIII. század későbbi évtizedeiben sem, hiszen Acsády Ignác 1896-as munkája melletti második, a század második felének etnikai állapotait is tükröző klasszikus forrás, az 1773-36
