Simon Attila (szerk.): Esterházy János és a szlovenszkói Magyar Párt. Iratok a szlovákiai magyarok történetéhez (1938-1945) - Fontes Historiae Hungarorum 6. (Somorja, 2014)

Dokumentumok

nak élére olyan ember kerüljön Aixinger László központi pártigazgató utódjául, akiben méltó folytatóját vélem a központi pártigazgató eddigi munkájának: Stelczer Lajost, a párt közművelődési osztályának előadóját neveztem ki a párt központi igazgatójává. (Lelkes éljenzés.)

Amikor ma ezt a bejelentést itt a pártvezetőség előtt megteszem, úgy érzem, hogy mindazért a munkáért, amelyet Aixinger László dr. mint igazgató évek hosszú során a szlovákiai magyar kisebbség érdekében kifejtett, csak egyetlen módon mondhatok köszönetét: magyar köszönömmel.

Esterházy elnök után Stelczer Lajos, a párt új központi igazgatója emelkedett szólásra és biztosította a pártvezetőséget odaadó, lelkes munkájáról; a lelkes hatást kiváltó beszéd után Bárczy Emil dr., a pártkerületi elnökök nesztora rendkívül meleg hangú beszédben köszönte meg Aixinger László dr.-nak a központi igazgatói székben kifejtett működését.

Az ülés további részében a párt főtisztviselői tették megjelentésüket, majd a kerületi elnökök helyzetjelentésére került sor. A végig méltóságteljes lefolyású ülés az elnök meleg ünneplésével fejeződött be.

Esterházy János beszéde a központi pártvezetőség ülésén Igen tisztelt Pártvezetőség!

Tegnap múlt 4 éve annak, hogy Németország és Lengyelország között kitört a háború, ami maga után vonta azután, hogy rövidesen az egész világ lángokba borult. Négy éve áll az emberiség állig fegyverben egymással szemben. Sok százezren pusztultak el a harcmezőn e négy év alatt, sok százezren váltak nyomorékká, milliókra tehető azoknak a száma, akik hajléktalanokká lettek, és felbecsülhetetlen ama emberi alkotások pusztulása, melyek ránk maradtak abból az időből, mikor még az emberek tudásuk legjavát szentelték annak, hogy maradandó értékű és örökbecsű szépet alkossanak templomok, házak, szobrok és képek alakjában, melyek büszkén hirdették késő utódoknak a már régen nem élő elődök alkotó tehetségét. Ma azt az időt éljük, amikor az emberiség műveltségének és tudásának maximumát veti latba azért, hogy embertársát minél tökéletesebben elpusztíthassa. Ma sajnos olyan időket élünk, hogy annak a nevét övezi pillanatnyilag a legnagyobb babér, aki legtökéletesebben tudja elpusztítani embertársának életét, otthonát, családi tűzhelyét, országát. Hogy a késő utókor erről a korszakról - amiben ma élünk, és amelyiknek mi, magyarok is sorsrészesei vagyunk anélkül, hogy magatartásunkkal vagy érzelmünkkel irányítólag hathattunk volna szomszédainkra - hogyan fog megemlékezni, szerintem nem kétséges. De hogy azoknak az embereknek a nevét, akik a gyilkos és mind jobban pusztító szerszámokat feltalálták és állandóan tökéletesítették, nem fogják olyan tisztelettel emlegetni évszázadok múltán, mint amilyen tisztelettel és áhítattal emlegeti az ember azok nevét, akiknek köszönhetjük a maga pompájában a kölni dómot, a milánói dómot, Nápoly, Firenze lelket felemelő szépségeit, az biztos!

A háború ötödik évébe léptünk, és még mindig nem látjuk ennek a szörnyű világégésnek a végét. Nem tudjuk, mennyi ideig fognak még az elszabadult fúriák a meggyötört emberiség fölött diadalt ülni. Sejtelmünk sincs, hány százezer katona fogja még életét a harc mezején hagyni. Borzongva kell arra gondolni, hogy hány család válik még földönfutóvá, hányán fogják életüket óvóhelyeken végezni. Röviden tehát, nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de még azt sem tudjuk, hogy mire ébredünk holnap. Ilyen körülmények között csak természetes, hogy én, mint a magyar család feje, mindnyájuktól csak ezt kérem, hogy száll-223