Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok - Fontes Historiae Hungarorum 2. (Somorja-Dunaszerdahely, 2004)
Iratok
492 Fedinec Csilla Ennek történeti terméke volt a horvát nemzeti, majdnem állami önállóság, ennek szelleme teremtette meg valamikor Erdélyben a három nemzet uralmát és együttműködését a szász, székely és magyar helyi autonómiák formájában, közös országgyűlésekkel, bizonyos vonatkozásokban közös kormányzati szervekkel és feladatokkal. Az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak magyar birodalma a betelepített vagy bevándorolt új népek helyi önkormányzatának szinte népi egyéniségek szerint más és más formáit alkotta meg. A szász vagy német városi autonómiák, a pásztorkodó oláhság és ruténség lazább, szabadabb közigazgatási életformáin, a kenézségeken és vajdaságokon keresztül a corpus separatumot alkotó Fiume jogállásáig mindezt a találékonyságot, ezt a politikai teremtő erőt, ezt a birodalmi országlóképcsségct hirdették. De ugyanez az erő, a tulajdonképpeni magyar országhatárokon kívül cső bánságok útján az ország elővédjei gyanánt Kelet és Dél felé a protektorátusi rendszer régi magyar típusait is megteremtette. 1848, illetve ’67 után a centralizáció, a nemzeti türelmetlenségtől átitatott s ugyanakkor az igazi magyar érdekek, a fajmagyarság érdekei iránt annyira közömbös liberális kormányzati rendszer áttaposott ezeken a történelmi képződményeken, a magyar okosságnak, az évszázados tapasztalatoknak ezeken a remekművein. Most, ha új Magyarországot akarunk, vissza kell ehhez az aranyfonálhoz, ezekhez a történelmi példákhoz térni s ezek szelleméhez kell folyamodni, s persze az új időknek és új szükségleteknek megfelelő keretek között s ezeknek megfelelő tartalommal kell föltámasztani őket. Meg kell mutatnunk, mit tudunk, mire vagyunk képesek a cseh hazugságokkal, a prágai államalkotó művészet potemkin teljesítményeivel szemben. Nem titkoljuk, hogy aggodalmaink vannak: meg tudunk-c felelni ezeknek az óriási feladatoknak, ennek a történelmi küldetésnek. A rugalmasság, az alkalmazkodásnak, az újat teremtésnek ez a politikai zsenije az utóbbi fél évszázad folyamán mintha megrokkant, vagy megmerevedett, megrozsdásodott volna bennünk. Az elmúlt húsz év politikai tapasztalatai, sajnos, azt mulatják, hogy idebenn, a magunk portáján se tudtunk úgy megújulni, ahogy azt az új helyzetünk kívánta volna. A magyar közigazgatás, a magyar önkormányzat szelleme nem tudott kibontakozni a régi nyűgökből, a régi betegségekből. Nem tudott új, igazán népi szellemmel megtelni, a nagy, mélyreható szociális problémákkal szemben. Mi ma is főleg politikailag, hatalmikig és túlságosan felülről igazgatunk. Közigazgatásunknak nincsenek igazán mély, közvetlen kapcsolatai a népi társadalommal. Önmagunkat se tudjuk úgy igazítani, ahogy megérdemelnénk, főleg ahogy a magyar parasztság megérdemelné. Ehhez a feladathoz se nőttünk hozzá saját tapasztalataink kárán se. Ruszinszkóval szemben az autonómia kérdése még annyival is nehezebb feladatot ró reánk, mert nincs elég egységes, erős rutén értelmiségi osztály. Húsz év alatt egy ellentétes irányokból uszító, belső és külső agitáció mérgezte ott a lelkeket, amely lehatolt a legalsó rétegekig. A természeti kincsek közepette leírhatatlan nyomor, szociális, lelki és gazdasági elmaradottság rémeivel kell majd megküzdenünk, elvadult, nyílt és lappangó szenvedélyekkel, ugyanilyen ösztönökkel. Ezeket helyes keretek közé szorítani, céltudatosan, következetesen fegyelmezni s ugyanakkor fejlődést, szabadságot biztosítani az építő erőknek, ez a feladat erős próbára fogja tenni bennünk mindazt, amit államalkotó művészetnek szoktak nevezni. Ezek mögött a nagy feladatok mögött egy sajátságos magyar tragikum is kísért. Mi visszakívánjuk a történelmi Magyarország tőlünk elszakított részeit, s a rajtuk lakó más fajú testvérnépeket. A régi elszakított területekkel együtt azonban ezek, a természeti kincsek mellett, az önállóság szellemét is hozzák s azt az állandó veszélyt
